Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Sándor Iván: Változó korszak – változó regény (Egy gondolat a történeti hagyomány és az epikai hagyomány kapcsolatáról)
ebben Komoróczy Géza Bezárkózás a nemzeti hagyományba című tanulmánya. Nézőpontjai, tudományos módszere, egy megmerevedett struktúrát szétszedő radikális kérdései legalább annyi támaszt nyújtottak, mint a regényvízió történetileg hiteles pontjait kialakítani segítő gondolatai. Fontos, hogy ezt a nagy tanulmányt 1990 októberében jelentette meg. Az időpont félreérthetetlenül beszél arról a magyar korszakvalóságról, amelyre utalva így fejezte be művét: „A bezárkózás a nemzeti hagyományba, nem fenntartotta, láttuk, a pusztulásba vitte Izraelt... Az i.e. 9. században a lehetőség ez volt: Elijáhu és hívei kikényszerítették a választást a nemzeti hagyományok és a kozmopolita-integratív politika között. Egy nyitott társadalom megemészti az idegen hatásokat, gazdagodik általuk, problémáit a nyitás és a külső erőkkel való érintkezés révén oldja meg. A kérdés tehát így hangzik: Vajon tényleg ellentmondásban van egymással a hagyomány és a nyitott gondolkodás, nyílt társadalom? Kell-e ellentmondásban lenniük?” A történeti és epikai hagyomány kapcsolata valóban kidolgozatlan. Pedig a kérdésben való elmélyülés igen termékenyítő lehetne a mai regény, a mai történettudomány számára. Ám az első lépéseket is csak ilyen radikális rákérdezésekkel lehet megtenni. 7. De vissza az egykori rádiós-beszélgetéshez. Újrahallgatva nem éreztem zavart. Akkor idáig jutottam. Újrahallgatva megéreztem, mi az, amit ma, a megváltozott regénykorszakban másképpen látok. Ez a másképpen - ezt igyekeztem az eddigiekben körüljárni - a magam pályáján túlmutató kapcsolatban van a negyedszázad előtti történeti- és epikai tradíció helyzetével. És persze a korszakok igen gyors változásaival. Christoph Ransmayr mondja egyik írásában, hogy az „elbeszélő történetében, nyelvében, az egész világot még egyszer ki kell hogy találja, még egyszer és mindig újra kell alkotnia...” Számomra ez (ma már) elemi munkamódszer. Negyedszázada még hozzákötődtem - az igaz, újnak és másnak tűnő - dokumentumokhoz, illetve a belőlük való regény-építkezéshez. De az „epikai világkitalálás” értelmében a tudomány is keresi, hogy „kitalálhassa” a maga tudományos módszereivel azokat a történeti struktúrákat, amelyekkel új mondanivalóiról beszélhet. Ezt a kitalálást a dokumentumok, archívumok a kutatás, a felhalmozott világtudás alapján „szedi” szekvenciákba. A regényírónál nem egyszerűen a történeti tények fikcionalizálása történik meg. Bombitz Attila, a mai osztrák regény elemzője érzékenyen vizsgálja Ransmayr, Menasse, Handke, Bernhard, Bachmann regényeinek világteremtő teljesítményét és közben megfigyeli a változást: az irodalmi művé metamorfizált valóságba, mint „már öntörvényű, saját életre kelt világba csöppen a történeti tény”. Mindezek után fennmarad még a kérdés, hogy vajon a tudományt mennyire és miképpen termékenyíti meg az a vízió, az a „saját életre kelt” metamorfizált világ, amelybe „csak” belecsöppennek a történeti tények? Azt hiszem, a huszadik századi regény igen sokat mond el a huszadik századi történelemről is, abban az értelemben, hogy a tudomány számára is „felvet” kérdéseket. De hatása leginkább azzal lehet, ami az európai regény egyik kétségtelen teljesítménye. Az ugyanis, hogy szembenéz az európai kultúra alapmítoszainak mai hatástalanságával, magának a kultúra alapjainak, s az ezzel kapcsolatos emberi helyzeteknek a megingásával a század utolsó harmadában. A „Habsburg-mítosz szétszedése” mögött ott volt Kafka, Musil, Broch és mások regényírása. García Márquez, vagy hogy a friss hírek divatjának is meghódoljunk, Saramago metamorfizált epikai valóságai egy nagy mítoszvilág alapjaihoz hatolnak le és rendezik azokat át. De ideje volna észrevenni, hogy Ransmayr és más mai osztrák regényírók hasonlóképpen az alapmítoszokra rákérdező, azokat újra rendező, szétszedő-összerakó epikai teljesítménye ugyancsak hasonló tettet hajt vég86
