Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Podmaniczky Szilárd: Elvetemült naplók (=.)
főteomlás pusztít el mindent, addig ott ebből földrózsák nőnek, hajmeresztő. Nem tudom, mi ebben a hajmeresztő, talán a megrázott ujjpercei, ahogy átvonult rajtuk minden idő, és megérezte bennük a szigeteket. * Keserű volt az édes, az édes keserű, se köpni, se nyelni nem tudtam, nem mondtam és nem hallgattam, korgott a gyomrom, de nem voltam éhes, fáztam és izzadtam, áztam és száradtam, lángoltam és locsoltam, egy helyben mocorogtam, kiújultam és megszűntem, rákaptam és leszoktam, megfogtam és elengedtem, elhúzódtam meg belementem, de minek, mintha mogyorós csokin zörögne a sárga, finom piskótatekercs, aminek a tésztáját egy nagyon gyors madár tojásából készítik, s a liszten dolgozó malomkövek soha nem érnek egymáshoz. Sőt, a malomban dolgozó váltás molnárok se ismerik egymást, s én magamra se, keserű volt az édes, mi ez, mintha nem lehetne lángszóróval kezelni a képernyőt, hogy a pasztőrözés, tehéntej híján is, de lefolyjon. * Egy csikót tartottam a hónom alatt, egészen kis csikót. Nem szorítottam, csak tartottam, amíg a többiek tűvé tették a lakást, hogy a sakkparti lemenjen alaphelyzetből. De alaphelyzetből már nem ment le, mert a csikó a hónom alatt dekkolt, kis fekete csikó. Akkor a fekete bábokkal játszó a csikó helyére berakott egy követ, de mert idegesítette, hamarosan leüttette, és eldobta a francba. Innen, a kő nélkül szép nyerni, gondolta. Teljesen fölöslegesen. * A nagy csöndben eltört a kezem. Akkorát reccsent, mint egy faág. Én se értettem, mert csak álltam ott, nem piszkáltam semmit. Reccsent és eltört. Biztos volt valami előzmény, mondták. Semmi, mondtam, csak eltört, zsupsz, van ilyen. így nem törik az ember keze, mondták. De, de, mondtam szigorúan, ez így törik. Nyilván már régebben elrepedt, csak most lett fölrakva a koronára az í. A faterod, mondtam. A faterod lett fölrakva az í-re. A maradék kezemmel jól védekeztem, tökön-paszulyon át, de gyorsan lenyomtak, bazi nagy térdeikkel fölöslegesen léptek a mellkasomba, úgy se moccantam már, feküdtem, jól megpofoztak, de mindhiába, ha már egyszer fölraktam, nem tudták lehozni a fatert az í-ről, ott meredezett. Sovány vigasz. Mindenki egy, egy mindenki. A faterja azóta is az í-n feszeleg, és azóta is bármibe beleolvas, nem tud szabadulni attól a gondolattehertől, hogy a faterja része a magyar ábécének. 76
