Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Buda Ferenc: Rendteremtés (Jegyzetlapjaimból)
nyugovóra tért, ő e szavakkal dőlt végig a vaságy keményre kitömött szalmazsákján a szúrós lópokróc alatt: „Eggyel több, eggyel kevesebb”. Vagyis: eggyel több van mögöttünk, eggyel kevesebb maradt előttünk. Ám ilyen takarékosan, fele szóból sokkalta sűrűbb, tömörebb, sajátosképp mégis tágasabb és szíven találóbb volt ez az esténként felhangzó, ámenszerű mondat: a csöndes vigaszon túl fölsejlett benne az örökös figyelmeztetés: nemcsak a reánk rótt büntetés, de az élet napjai is fogyatkozóban. Manapság, amidőn a hetek szinte követhetetlen gyorsasággal peregnek ki ujjaim közül, eszembe-eszembe jut hajdani rabtársam esti búcsúszava: „Eggyel több, eggyel kevesebb”. Csak most már kevés a vigasz benne, s mind több a komor, a baljós figyelmeztetés. * * * Jó negyedórán át a kutyáim miatt bosszankodtam: erősen, kitartó izgalommal ugattak valamit. Többszöri kimenetel után végül rajtakaptam egy idegen kutyát, amint ott bóklászik a szomszéd udvarban, Muraközyéknél. Láttomra kimenekült egy résen át az utcára. Kinn a kapunk előtt még tétovázott egy darabig, de ahogy megközelítettem, végképp elinalt. Mit sem törődnék vele, ha a mieinket nem ugattatná, ilyenkor azonban, éj idején még az is zavar, ha a toliam túl hangosan perceg a papíron. (Ezért nem szeretek például éjszaka írógépelni.) Hiába, no: csendmániás vagyok. A csendről jut eszembe: öreg lemezjátszónk régóta használhatatlan lévén, kellene már szerezni néhány jó zenei kazettát. Mondjuk: J. S. Bachtól a Brandenburgi versenyek valamelyikét, az E-moll szvitet, esetleg a Máté- vagy a János-passiót s egy-két orgonaművet. Meg Bartók Concertóját, a Román táncokat, a Divertimentót. És így tovább. Legalább egyet-egyet néha. Miért is? Erre van egy történetem. Öt éve múlt, hogy soproni bolyongásaink idején az óvóképző főiskolán meghirdették a legendás hírű előadóművésznő estjét. Nagy várakozással néztem elébe, hisz egyik régi verses lemeze már jóideje féltve őrzött, számtalanszor végighallgatott családi kincsünknek számított. Külön örömömre szolgált, hogy az akkor első gimnazista Borsi lányunkat is magammal vihettem az estre. Tekintsünk most el a részletektől: az est - röviden summázva - csalódást okozott. Nálánál klasszisokkal gyengébb férfipartnere zongora- és énekkísérete ballasztjával ez a nagyszerű művésznő ezúttal nem tudott fölemelkedni a megszenvedett tisztaság korábbi magaslataiba, inkább csak a szenvedély fölzavart vizei áradtak a produkcióból. Éjfél felé járt már az idő, amikor ideiglenes szállásunkra megtérvén feküdni készültünk. Matatás a magnóval, kapcsoló billentyű kattanása. - Mit csinálsz ilyenkor? - szólok rá türelmetlenül. - Feküdj már le! - Apu, tisztálkodom, - felelte halkan, s fölcsendült egy zongora hangja: J. S. Bach Goldberg-variációi. Ennyi volt. Míg élek el nem felejtem. * * * A legtöbb közhely: igaz. Akad olyan is persze, ami nem. Aligha fogadható el igazság gyanánt például az a mondás, amellyel az okvetetlenkedő gyerekeket szokták leinteni: aki kíváncsi, az hamar megöregszik. Ha tréfából hangzik el, még csak-csak elviselhető, komolyan gondolva azonban nem egyéb, mint a tekintélyelvű, fennsőbbséges ostobaság szavakban való megtestesülése. Efféle elvek a nyiladozó gyermeki értelmet csökötté csonkítani igyekezvén családi szinten is helyrehozhatatlan károkat okozhatnak, de ha a hatósugaruk kiterjed, úgy országos, kontinentális, sőt globális méretekben is képesek pusztítani. Minden zsarnokság fontos eszköze az információk megvonása. (Az információkkal - és álinformációkkal - persze gonoszul manipulálni is lehet, de ez most nem ide tartozik.) Tehát: minél kíváncsibb valaki, annál később öregszik meg. Esetleg haláláig sem. A világot a kíváncsiság vitte előre, a tudomány nagy felfedezései elsősorban a kíváncsiságnak köszönhetők. Voltak és van16
