Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Gion Nándor: Önhibámon kívül (elbeszélés)
Gion Nándor Önhibámon kívül JL dónként azzal szoktam büszkélkedni, hogy apróbb emberi gyöngeségeim mellett van egy vitathatatlan erényem: saját hibáim miatt sohasem okolok másokat, sőt még szeretteim, barátaim, ismerőseim botlásait is gyakran magamra vállalom, hiszen jobbára én gyűjtöttem őket magam köré, és ha netalán ellenemre cselekednek, ennek is én vagyok az oka, hiszen válogathattam volna körültekintőbben is. Az utóbbi időben azonban egyre többször hangoztatom, hogy önhibámon kívül kerülök bajba, vagy legalábbis gyanús helyzetekbe. Utálom az efféle mentegetőzést, de Ágnes, Szelim Ferhátovics, Leonyid és Emília esetében tényleg nyomatékosítanom kell, hogy önhibámon kívül sodortak kényes szituációba. Menjünk sorjában. Ágnes ügye egyértelműen rám tartozik, én szemeltem ki magamnak, formás, fiatalos nő, emellett okos is, atomfizikus, buzgón kutakodik a szakmájában, valahol a budai hegyekben, meglátásairól előadásokat tart szerte a világban, egy keresztelőn találkoztam vele véletlenül, szépeket meséltem neki gyermekkoromról és későbbi életemről, ennek következtében rendszeresen eljárt hozzám, okosan beszélt az atomokról, én az egészből alig értek valamit, de ő is türelmesen végighallgatja az én írói dohogásaimat, és nagyon jól megvagyunk egymással. Egyébként az alábbiakban leírandó történetben alig van szerepe. Szelim Ferhátoviccsal a vakvéletlen hozott össze egy büntető zászlóaljban még a nagy Jugoszlávia hősi hadseregében, engem Vajdaságból, őt Boszniából sorozták be, igen sokan voltunk ott magyarok, muzulmánok és persze albánok, valójában kisebbségbe szorítottuk a többségi nemzet fiait. Szelim Ferhátovics valami miatt szimpatikusnak vélt engem, talán azért, mert egyszer az ebédlőben elismerően szóltam a janicsárok hősiességéről, a későbbiekben elítélően is beszéltem róluk, Szelim azonban csak a dicsérő szavakat jegyezte meg, mint sok más boszniai muzulmán, ő is a janicsárok leszármazottjának tartja magát, barátkozni kezdett velem, viszonzásul utalt a közismert magyar hősiességre, szemérmesen bevallotta, hogy nem tud írni és olvasni, majd megkért, hogy írjak szerelmes leveleket nevében menyasszonyának, Azrának, aki egy boszniai faluban várja őt vissza. Megírtam a leveleket, hiszen az utóbbi évtizedekben ritkán dicsérték hősiességünket, mi magunk legkevésbé, mert mindenfelől tiltották, és a hencegés sanda szándéka nélkül állítom, hogy csak jó és szívhez szóló levelek voltak, Szelim és Azra kapcsolata tartós maradt, a szolgálati idő után összeházasodtak, számos gyerekük született, ha jobban belegondolok, ezt tekintem igazán írói munkásságom egyik legfényesebb eredményének. Segítettem egy sikeres családi élet megteremtésében, bár a boldog családi élet később felborult, a polgárháborúban szétlőtték a házukat, Szelim családjával Szarajevóba költözött, még mindig nem tanult 4
