Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Füzi László: Bozsó János (1922-1998)
Bozsó János (1922-1998) B ozsó Jánost utoljára 1998 decemberének legelején látogattam meg. Akkor elkészült könyvünk, a Homok-haza tiszteletpéldányát vittem el Jánosnak, feleségemmel együtt, merthogy már korábban megbeszéltük, ha a könyv elkészül, hosszabb időre is leülünk beszélgetni. Látogatásunk előtt nem hívtam fel telefonon, nem „jelentkeztem be”, ahogyan máskor sem, pedig jónéhányszor megfordultam a Klapka utcai házban. Mindig csak betértem, tudtam, ha János otthon van, akkor úgy is leülünk legalább pár mondatot váltani, s délelőttönként általában otthon volt, legföljebb más látogatók, képeket vásárlók és régi tárgyakat, cserepeket eladók Is érkeztek, meg-megszakítva a beszélgetést. Most azonban Klára asszony Ijedt arccal fogadott bennünket. -János beteg - mondta, nem biztos, hogy ki tud jönni hozzátok. - Mire ezt elmondta, az ajtóban megjelent a beteg is, talán negyedórával korábban lett rosszul, de nem engedett a szabadko- zásunknak, leültetett bennünket, híresen jó pálinkáját vetette elő, közben pedig lapozni próbálta a könyvet, de a keze erősen remegett, alig-alig tudott egy-egy oldalnál megállni. A könyv tetszett neki, örült, hogy egyik képe szerepel benne, talán annak is, hogy éppen a Tisza-parton című, mert a Tiszával szinte összenőtt, még azt is megjegyezte, hogy nem rossz dolog Móricz Zsigmonddal egy oldalon szerepelni, s ígérte, eljön a könyv bemutatójára, már a naptárba is beírták az időpontot, s majd a könyvet Is átlapozza, ha ereje lesz hozzá. Közben pedig, Klára felé fordulva ezt mondta: Ez már a vég..., s a mondatot nem fejezte be. Ottlétünk után egy héttel Bozsó Jánost agyvérzés érte, rá egy héttel pedig, a könyvbemutató napján, halott volt.. Megint megtapasztalhattuk, milyen közel esik a halál az élethez... Bozsó János a Duna-Tisza közének, a két folyó közötti világnak a festője volt. Kecskeméten született, s egész életében hű is maradt városához, a város átalakulását, változásait az ő képein is nyomon lehet követni. Ugyanilyen erővel kötötte magához az alföldi, Tisza-parti táj, talán még a számok sem túlzóak, ezer és ezer változatban festette meg, talán az utolsó romantikusként, talán az utolsó realistaként, érzelmileg Is azonosulva mindig azzal, amit látott, amit a vásznain rögzített... Valószínűleg mindig azt tette, amihez kedve volt, festeni pedig nagyon szeretett... Egyszer azzal fogadott: nézd meg, ezt tegnap este festettem, olyan szépen nyílott itt a virág az udvarban, nem lehetett nem lefesteni.. Feltehetően gyűjteménye is úgy alakult, formálódott, ahogy festészete: kedvvel, örömmel végzett kutakodások, vásárlások révén. Ennek a gyűjteménynek éppen az az erénye, ami egy hivatalosnak tartott, különböző előírások szerint létrehozott, gyarapított gyűjteménynek talán a gyengéje lenne: az, hogy a történelmi dokumentumok, néprajzi tárgyak, képzőművészeti alkotások elválaszthatatlanul kapcsolódnak benne össze, kimeríthetetlen gazdagságban. A Klapka utcai „állandó kiállítás” mellett ez a gazdagság a különböző tematikus kiállítások révén mutatkozott meg a leginkább. Bozsó János képei, gyűjteményének daradjai megmaradnak, a képek minden bizonnyal bekerülnek az általa összeállított gyűjtemény darabjai közé. De hát most nem is a képekről, s nem is a gyűjtemény darabjairól van szó, hanem annak az embernek a haláláról, aki mindezek mögött ott állt. A veszteséget érzik, átélik mindazok, akik itt, ebben a Bozsó János által is annyira szeretett, s sajátosságait mind máig őrző városban, tájban szeretnének önmaguk és mások számára kulturális, művészeti értékekkel bíró világot teremteni. Fűzi László 96
