Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)
rőt, aki „mint apjától látta s tanulta, a szerint gazdálkodott széles telkein; ugarat minden évben hagyott, birtoka nagyrészét legelőnek használta. Hitte, mikép parasztot csak bottal lehet valamire venni, mert arra a törvény is csak pálczaütést mond.” Körképében gyakran kiált égre a „sáncztalan rend” jogfosztottsága és kiszolgáltatottsága a parlagi nemesi gondolkodás szülte nyomorúságban. A hangnem, amelyen megszólal, itt is sokféle: az elesettek iránt érzett részvéttől a konzervatív nemesi gondolkodásban politikai hibát illetve a gazdálkodás ellen folyamatosan elkövetett bűnt látó tárgyilagos hangig. Politikai céljának megfelelően adja figurái szájába Wesselényi elveit a jobbágykérdés megoldásáról, az örökváltság országos megvalósításáról, amely maga után vonná a törvény előtti egyenlőséget, a hivatalviselés jogainak kiterjesztését a parasztokra, és a közteherviselésről, amely az egész ország boldogságát szolgálná. Bár utópikusán, de ezek a gondolatok szólalnak meg az idős paraszt- ember szavaiban (az utazás végén, a 70-es években), múltidézésében különös nyomatékot adva a robotban végzett útcsinálásról mondott ítéletének. Ez a tárgy másnál is gyakran szolgál ürügyül a társadalmi kritika megfogalmazására. Az országút megkövecselése Arany Jánosnak egy verses életképébe kerül (A szegény jobbágy - 1847.h8, Vas Gerebent pedig (RabvaLla- tás) a következő elmélkedésre készteti: „Szép kis história biz az: megcsinálja utainkat a' paraszt, beviszi rajt a' legközelebbi városba uraság, pap, mester, kanász, bakter, tehénpásztor, csősz 'stb. által megötvenedelt gabonáját, irtózván a' 'portio', 'contributio', 'executio' latin szavaknak háromságától; megfizeti rajt a' vámot; találkozik tulajdon erszényéből fizetett megyei tisztviselővel s ha ki nem kerüli, ismét az ő pénzén egyszer megvett 's minden harmadik évben a' rendek által szétrombolt házban, tulajdon pénzén vett deresen, az általa mondérozott hajdú tapogatja fel testének azon részét, mellyen akármellyik teins ur is békén szeret üldögélni!” A reformkori küzdelmek erősödésével nemcsak hogy egyre kíméletlenebb lesz a támadás hangja az életképek e csoportjának központi figurája, a már-már élő anakronizmusnak felfogott konzervatív nemes ellen, de az 1848-as márciusi eseményeket követően meg is történnek az első leszámolások az „óvilági” magyar táblabírák tipikus alakjaival a folyóiratok hasábjain. Bendefy Jeromos tiszahátszegi táblabíró, megyei követ szeme előtt megy tönkre a magyar nemesség az 1847-es országgyűlésen, amelynek eseményeiről októbertől decemberig időről időre levelekben tájékoztatja unokahúgát (Székely J.: Egy óvilági táblabíró - PD 1848. 19., 21., 23. sz.) A szatirikus hang élesedik Lévai Jánosnál, akinek táblabírája egészen odáig megy, hogy végrendelkezik, közelgő haláláért nem mást téve felelőssé, mint a 48-as országgyűléssel bekövetkezett változásokat (Egy táblabíró végrendelete - É 1848. II. 4. sz.). Végrendelkezése úgy hangzik, mint megannyi sóhajtás, amelyek legfájdalmasabbika minden bizonnyal a következő kettő: „Oh, hogy még jobbágyunkra sem huzhatunk többé huszonötöt! azon okból, mert a' törvény kimondta, hogy jobbágyok többé nincsenek!”; „És te, szivemnek legfölségesebb bálványa, Opus Tripartitum Stephani Werbőc2yi! 18 Arany az 1847. szept. 7-én kelt, Petőfihez írt levelében utal rá: „Itt nemléted óta igen sok változás történt. A templom falát rakják, a dinnye leragyádzott, a városházát kimeszelték, az országutat megkövecselték (nekem egy versembe került), a szőlő érik, Magyarország helytartója hétfőn itt lesz.” Petőfi és Arany. Petőfi halálának századik évfordulójára. (Sajtó alá rendezte Gellért Oszkár) Bp. 1949. 56. 1. 74
