Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 1. szám - A XXI. század kapujában - Sándor Iván: Rocinante újra lovast cserél
majd, amit Heidegger a „lét feledésének” nevezett, illetve arról, hogy ha a globális világpillanattal szembe kívánunk nézni, akkor a másolatok szövevényein át a kor alapjaihoz kell lehatolni. Ha a regényre merészelek ebben is hivatkozni, az a meggyőződés vezet, hogy a regény megszületése óta nem más, mint az „elfeledett lét”, a „láthatatlan valóság” vizsgálata. Elismerem, hogy ez művészi nézőpont. Azt is elismerem, hogy amikor az ökonómiai-történeti-politikai megközelítések a mérvadóak, akkor egjr ilyen nézőpont akár mosolyt is kelthet. De ezt vállalni kell. Ez ugyanis nem az élet száz év előtti divatos esztétizálása, hanem annak a hitvallása, hogy a művészi nézőpont, Beckett gondolatával, az örvény középpontjára mutat. Az, hogy Rocinante a szemünk előtt cserél lovast, igen határozott cselekmény. Közben ránk omlik a világban koncentrálódó megoldhatatlanságokkal kapcsolatos információ-zuhatag. Ez is igen határozott cselekmény. Engedjék meg azonban, hogy rámutassak: a létfeledéssel szembeszálló regény azt üzeni, hogy mégsem ezek a főcselekmények. Nem az Én roncsolódása és nem az új korszak karaktere. A főcselekmény inkább az, hogy mi a következménye az önmagát felszámoló személyiség és a másolatvilág találkozásának. A regényíró szorgos diákként figyeli, hogy a jelentős gondolkodók, milyen körültekintően tárják fel az ezredforduló emberi- és világhelyzetének új vonásait. Feszülten gyűjti a tapasztalatokat a lenyűgöző tudományos megközelítések alapján az ember arcvonásainak változásairól. Azonban az a benyomása: kevesebb megvilágítást kap az, hogy a megtépázott emberre terhelődnek rá az alig követhető és elviselhető korszakhatások. S itt nem valami szimbolikus fenoménra gondolok, hanem az ezredforduló aluljáróvilágában az elhagyatottsága mindennapos színterein tengődő emberre, illetőleg léte értelmére, mint legfontosabb problémára. A főcselekmény az így kialakuló, minden megelőző történelmi káoszhoz képest másféle káosz: együtt az új ütközések és az új lehetőségek. Talán nem járunk mesze az igazságtól, ha ezt a koncentrálódást és összecsapást nevezzük ama sokat emlegetett globális szituációnak. Ennek az új szituációnak az egyik követelménye, hogy szembenézzünk a kultúra radikálisan megváltozott helyzetével. Azzal, hogy a kultúra egyre inkább nem mint alap, nem mint tradíció, hanem pusztán mint az információs faktorok egyike működik. A kultúra magja köztudottam etikai. Az információ magja köztudottan nem etikai. A kultúra e változó státuszában az embert nem mint etikus, hanem mint informált lényt közelíti meg. Köztudott az is, hogy a tradíció a maga sajátos kontextusában működik. Nemcsak a megőrzött és életrevaló hagyomány formálja az utókort. Az utókor is a tradíciót, hiszen a könyvek mindig olyanok, amilyeneknek olvassuk őket. A kultúra hagyományozódását annak a korszaknak a szellemi-etikai kondícója határozza meg, amelyben a hagyományozódás megtörténik. A digitális korszak, az internet felbecsülhetetlen ajándékot hoz, de abban kevéssé tud megerősíteni bennünket, hogy a múltunk is állandóan velünk gondolkodik. A hálózat nem a tradíciót, hanem az információ-robbanásban szelektálódó ismereteket foglalja magába és teszi globálisan megközelíthetővé. De nem ismeri például az álmot, nincs tudatalattija, s főképpen nincs emlékezete, pedig ezeken át tudatosodik bennünk a saját Énünk. A hálózat könnyedén 3
