Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fried István: Aggodalom és remény (A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 – tanulmány)
kutatás lehetőségeinek biztosításában, a pályadíjak kitűzésében érdekeltek, a Kazinczy Társaság kultúrát szervező hálózata szinte kiegészítette, nem egy helyen pótolta a minduntalan nehézségekbe ütköző társadalmi mozgalmat^), az lf)úságl közösségek nem egyszer a pártosodások, világnézeti csoportok leképződései, tevékenységük nem egyszerűen a (cseh) szlovákiai magyar szociográfiát kezdte építeni, hanem a társadalmi/nemzeti (ön)tudat korrekciójára vállalkozva, a reálisabb ön- és világszemlélet iskolájává vált. A csehszlovákiai magyar irodalomról született eddigi definíciók a két háború között messze nem voltak mentesek olyan szellemtörténeti konstrukcióktól, amelyek érthető módon egy küldetéses/képviseleti irodalomfelfogást igyekeztek egyeztetni egy, a létező társadalmi és egyéb ellentéteket a magyarságtudatban feloldani kívánó „nemzet”-felfogással. A „kisebbségi géniusz” vagy a „felvidéki szellem” („felvidékiség”) funkciója szerint a transzszil- vanizmusnak felelne meg, az előbbi átesztétizált változata a régiónkban a romantikában fölerősödött, a szlovákoknál és lengyeleknél is jódarabig hangoztatott, a messianizmus megkülönböztető jegyeivel jellemezhető, nézetnek, az utóbbi azt a tényt rögzíti, hogy a Csehszlovákiába került magyarság kénytelen-kelletlen része lett egy vele szemben mindig gyanakodó, bizalmatlan és előítéletes többségi szempontok szerint irányított államnak, kénytelen-kelletlen beleilleszkedett ebbe az államba, és így önmeghatározásának fontos tényezője lett a különbözés, amely a határokon túl és innen elválasztja mind az „anya”-nemzettől, mind pedig az együttélő nemzet(ek)től. Ugyanakkor mindkét felfogás (hiszen Győry Dezső névadó esszészerű vers- prózája valójában önmeghatározási kísérlet, nem kevésbé az a „felvidéki szellem”-et az irodalomban, a művelődésben, a mentalitásban kereső megannyi esszé) annak a többletnek tudatosítására vállalkozott, amely az 1918/1919-es fordulatok után egy sokfelől és sokféleképpen fenyegetett kisebbség magatartását jellemezte, és amely a kezdeti tájékozatlanság és bénultság leküzdéséhez segítette. Nemcsak arról volt szó, amit Grosschmid Géza 1920 áprilisában megfogalmazott: „Ki kell vennünk részünket a jogainkért való küzdelemben” - és ezzel mintegy jelezte, hogy a magát demokráciaként, jogállamként feltüntető Csehszlovákiában meg kell valósítani a kisebbségi jogokat, azok vállalt biztosítékaival együtt, de jelezte azt is, hogy a kisebbség aktivitása nélkül ez nem fog megtörténni. A szenátorjelölt programként az alábbiakat vázolja föl: „a faji és osztályharc, gyűlölet, bosszúvágy és oly sok vér és szenvedés után, egy új éra következzék, - a szeretet, a munka és az igazság korlátlan uralmával, vallás, nyelv, nemzetiség és társadalmi állásra való tekintet nélkül.” <6> Az utópisztikus vonásoktól sem teljesen mentes (inkább talán óhaj, mint 1920-ban valóban létrehozható) program valójában konkrét helyzetrajzot ad, részint a világháborúra, a Tanácsköztársaságra céloz a választók előtt elhangzott beszéd, részint az új állam vezetőinek szóló figyelmeztetéssel szolgál; hiszen a megalakuló Csehszlovákia első intézkedései nem egyszerűen az Osztrák-Magyar Monarchia, illetőleg az történelmi Magyarország „leépítésé”- re irányultak, hanem, az új közép-európai rend megszervezését hangoztatva a dualizmus magyar nemzetiségi politikájának hibáit részint megismételték, részint a magyarság ellen fordították, a cseh-szlovák „nemzeti lét” lehetőségeit túlbiztosították. Grosschmid Géza széleskörű kisebbségi/nemzetiségi státust igényelt, olyat, amely a csehszlovákiai magyarok számára mind az individuális, mind a kollektív jogok megvalósítását lehetővé tette volna. Ez a jogigénylő, jogvédő, illetőleg sérelmi politika vezette aztán a csehszlovákiai 46
