Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Legenda Kolozsvári Grandpierre Emilről (összegyűjtötte Albert Zsuzsa)
ilyen kis Schmoll-pasztás dobozszerű valamiben, és akkor avval ragasztotta be ezeket a fecniket. Rácz E.: Ez nagyon érdekes, amit mond, mert éppen erről beszélgettem vele a legtöbbször, nevezetesen, hogy a képzőművészet az egy-látványra föltáruló dolog, nem úgy az irodalomban, az a negyedik dimenziót, az időt használja. Es pont ezen voltak a veszekedéseink, hogy én mondtam neki, hogy ez egyáltalában nem szánalmas, össze kell rakni egy írást. Hogy a kompozíciót egyben lásd. Akkor mindig mondta, hogy könnyű neked, mert egyszerre látod. Mondom, nem, mert ott meg ugye a részletek hogyan aránylanak az egészhez. Mondom, nagyon hiú ember volt, olyan szép kis török sálat hordott, és észrevettem, hogy ez a kettősség valóban megvolt benne, az apró részletek és a nagy egész. Lényegében nyolcszor-tízszer talál koztam vele, egy fiatal kis szobrászművésznő, akinek szépeket mond, (a pici részletek), akit miért-miért nem, de beenged abba a szentélybe, ahol ír (és a nagy egész). Ő néha tényleg nagyon őszinte volt velem. Ugyan-akkor pedig ott volt benne a generációk közötti kapcsolatkeresés. Ez már nem a nőnek szólt, ez a művésztársnak. Ez az egylátványúság, és az időbeliség, egymás- utániság, ez volt az, ami őt rendkívüli értelemben foglalkoztatta. Domokos M.: Itt, a rádióban volt vele egy beszélgetésem, ahol ő tudatosan készülve erre, tett is egy vallomást arról, hogy milyennek látja ő, hogyan fogja föl a prózaírót. Ebből három vagy négy mondatot érdemes felolvasni, mert az volt a meggyőződése, hogy az emberi életnek azokat a területeit iparkodik mghódítani, a múltban, de elsősorban a jelenben és itt még azt hadd tegyük hozzá, hogy megszállott jelen idejű író volt, arról az életről, és arról a beteg valóságról akart beszélni, amelyiket ő maga is megélt, tehát „amelyeknek a megközelítésére a költészet, a muzsika nem képes”. Érdekes ez a szétválasztás. „Vagy ha igen, csak azon az áron, ha az Olimposzról leszáll a vásárcsarnokba. A prózaíró a mindennapi életben megfigyelt jelenségeket, folyamatokat, szituációkat, gondolatokat alakítja át. Erre a műveletre csak olyan ember képes, akinek megvan a filozófiai iskolázottsága, és ez azt jelenti, hogy a prózaíró úgy tud bánni a fogalmakkal, mint a tornász az izmaival.” És itt érezte ő folyton a krízist, hogy már nem ura az írói izomzatúnak. Rácz E.: Talán éppen ezért jógázott, úszott, hogy a fizikumával kövesse ezt a belső igényt... Domokos M.: Ugyanakkor mindhalálig prózaíró. Mert azt mondja, hogy a próza olyan a művészetek között, mint a kenyér az ételek között. És szépség nélkül szenved az ember, próza nélkül elpusztul. Réz P.: Az egyik könyve végén föl vannak sorolva a munkái, összeszámoltam, 68 könyve jelent meg. Káprázatos szám, szinte jókais mennyiség. Pedig a modem írók nem szoktak ennyit írni. Van köztük vékony könyv, de vannak ötszáz oldalas könyvek is. És amellett le is fordított vagy tíz kötetet, olyan vastagot is, mint az egyik Aragon, meg a Casanova, meg nem tudom, mi. Rengeteget ült az íróasztala mellett, és hát ő se írt könnyen, s emellett nagyon élt is. És ezt nemcsak a nőkre értem, hanem szeretett enni meg inni, meg... Rácz E.: ... főzni, néha a remeteség iránt vágyakozott, de inkább társaságkedvelő volt. Réz P.: Hogyne, főként fiatalkorában persze, de később is, és szeretett a Lukács fürdőbe járni. Imponálóan csinálta végig az életét. Albeit Zs.: Ismerik ezt a kifejezését, hogy „biológiai optimizmus”? 29
