Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Legenda Kolozsvári Grandpierre Emilről (összegyűjtötte Albert Zsuzsa)

írni, vagyis egy könyvet arról, hogy a különböző nemzetekhez tartozó nők és férfiak hogyan szeretnek, szeretkeznek. „Van egy két hiányom még, tette hozzá szerényen. Például az angol lányokat nem Ismerem Istenigazából. Arról nem is szólva, hogy izlandi egy se volt.” „Ráérsz még anyagot gyűjteni”, feleltem. Örök kár, hogy nem írta meg ezt a könyvet: akkor, ugye, aligha lehetett volna megjelentetni, később pedig, úgy látszik, már nem foglalkoztatta az ötlet.

Albert Zs.: Egyébként racionális ötletei, gondolatai voltak, hogy pl. az ember ne egyetlen állásban legyen. Akkor, amikor neki volt egy állása, szerzett még egyet, vagy felet, mert úgy érezhette magát biztonságban. Aztán a franciaországi Colmarban textiliskolába járt, erről volt egy története, nem tudom, hogy megírta-e, vagy mesélte. Tehát először bölcsész volt Budapesten, aztán elment Colmarba, aztán újra Pécsett volt bölcsész. Csakhogy Colmarban nem bölcsész volt, hanem textilipari felső iskolába járt, s ott egy gépet le kellett rajzolniuk. Nagyszerűen lerajzolta, ő legalábbis úgy gondolta, aztán csodálkozott, hogy visszavágták. Elképedve megkérdezte, hogy miért? S akkor felvilágosították, hogy ahogy ő lerajzolta, ez a gép nem működhet... Ezt nagy szimbólumnak érezte, lám, így gondolkodik egy magyar. Tulajdonképpen ez ellen harcolt, csak nem jól, sokszor nem úgy verekedett, ahogy kellett volna.

Réz PA legendákat nagyon utálta. Az első tanulmánykötetének az is a címe, hogy Legendák nyomában.

Domokos M.: Azt volt szerencsém szerkeszteni a kiadóban, azt a könyvet, és mondhatom, nagyon sok probléma volt ezzel a kézirattal. Nem a kiadó és Grandpierre között. Ahogy egy másik kötetének Eretnek esszék volt a címe, ebben is elég eretnek nézeteket hangoztatott. Főleg ezt, hogy milyen ősze- rinte a magyar világ. (Már amennyire ezt akkor meg lehetett fogalmazni.) Ő világéletében racionalista, realista íróként, nagyon kerek-perec, félreérthetetlen világossággal elmondta a gondolatait a magyar élet lehetőségeiről, s ebből vezette le a magyar próza bizonyos defektusait és fogyatékosságait. Márpedig nagyon rossz szemmel nézték. S még egy dologra emlékszem, hogy ő 1940-ben vagy ’41-ben írt, vagy a Nyugat utolsó számaiba, vagy a Magyar Csillag első számaiba, ezt már nem tudom megmondani, Márairól. Egy meglehetősen kritikus tanulmányt. S ennek a történetéhez még az is hozzátartozik, hogy akkoriban, a Nyugat írói köre általában nagyon kritikusan ítélte meg Márai írói tevékenységét. Egy jótehetségű, de a Nyugat köreihez igazából nem tartozó író művészi züllésének a jeleit mutatta ki rendkívül kegyetlen írásban például Örley István. És Grandpierre is, ilyen, egyébként gondolom, helytálló esszét írt Márairól; s mivel, az 1950-es vége felé történt mindez, Márainak a nevét se lehetett kiejteni. A Kiadói Főigazgatóság fölkérte ezt a kéziratot, de ebben persze, ők se dönthettek, és legjobb emlékeztem szerint, mert mindezt csak úgy hallomásból tudjuk, ahogy szóban közölték velünk, elküldték a Külügyminisztériumba. Hogy miért oda? Megfejthetetlen. Végül a Külügyminisztérium is arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem lehet közölni. Mit se számított, hogy ez az írás tulajdonképpen Márait kiveséző tanulmány, tehát nem egy „hommage a Márai”, hanem egy jelentékeny magyar író művészi okokból tör pálcát egy másik magyar író fölött. Nem, mindez nem számít, nem jelent meg a tanulmány.

Réz P.: Volt benne egy mondat, gyilkos mondat, igazságtalan, de mégis igaz: Márai úgy dolgozik, hogy száz fehér papírlapot letesz a Mikó utcai lakásában az íróasztalára, leírja az elsőre nagy betűkkel, hogy POLGÁR, aztán

25