Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Kolakowski, Leszek: Istenről, a természetről, a babonáról és a szentekről (Pályi András fordítása)

hetségesek, talán nem oly megsemmisítőek. Természetesen nem láthatjuk előre tetteink minden következményét, s bármilyen kínos, felelősek vagyunk azokért a fejleményekért is, amelyeket tényleg nem láthattunk előre. Az élet bonyodalmainak nincs határa. A jó és a rossz közötti választóvonalat e bonyodalmak mégsem mossák el teljesen.

A világi értelemben vett szentségnek megvannak a maga fokozatai. Nem úgy fest a helyzet, mintha a világ ketté lenne osztva megváltottakra és megbélyegzettekre. Inkább úgy kell néznünk a szentséget, mint amiből az emberek különböző mértékben, különböző intenzitással részesülnek. Ha vallási értelemben vesszük, a jónak akkor is vannak fokozatai, s nem igaz, hogy azok, akik nem száz százalékig, nem maradéktalanul jók, mind eleve ama velejükig romlott kárhozottak sorába tartoznának. Keresztény szempontból nézve is, az emberek nagy része se nem tökéletes, se nem végsőkig korrumpált. A szentek és a többi ember közt azonban elég nyilvánvaló, minőségi különbség van: a szentek azok, akiket Isten a haláluk után azonnal magához emel. A világi értelemben vett szentek esetében soha nem áll rendelkezésünkre ilyen bizonyosság és ilyen szabatos kritériumok, adott esetben mégis jól érezzük, hogy szentekkel van dolgunk.

Hányán vannak, akik ilyen igaz életet élnek, a szónak abban az értelmében, ahogy a Máté-evangélium ötödik fejezetében olvassuk? Bizonyára nem sokan, bizonyára az emberiségnek csak kis töredéke. De ők váltják meg a világot, ők, akik rácáfolnak arra a tételre, hogy az emberi valóság az ördög találmánya, ők, akik a világ kristály- tiszta lelkét alkotják, akik a világ sorsát jóra fordíthatják.

A szentek, ismétlem, nem nevezik magukat szenteknek és nem is tartják magukat annak. Sőt, mi több, szerintem azt is méltatlan dolognak éreznék, hogy törekedjenek a szentségre, vagyis ebben lássák törekvéseik célját. Ha igaz is, hogy saját életünket mások számára a jó forrásává tenni ugyanaz, mint szentté válni - ez egyáltalán nem jelenti, hogy a szentté válás vezéreljen bennünket az életben. Épp ellenkezőleg, az az egészséges, ha minél kevesebbet gondolunk erre, hisz ha mindenáron szentek akarunk lenni, ez a vágyunk túlságosan is könnyen teljesíthető, azaz túl könnyű arra az érzésre szert tenni, hogy máris elértük a szentség állapotát, ami gőgössé tesz, amitől egyből magasabb rendű embernek kezdjük érezni magunkat, aki fel van rá jogosítva, hogy másokat megvessen és lenézzen. Annyi biztos, hogy akik magukat szentnek tartják, távolabb vannak a szentségtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Csak olyanokból lesznek szentek, akik mit sem törődnek a szentséggel.

A legszívesebben azt mondanám azonban, hogy higgyünk Leibniznek, aki szerint a lét anyagában minden mindennel szorosan és elválaszthatatlanul összefügg, úgyhogy mindnyájan - minden emberi lény - része vagyunk a világmindenség egyetemes rendeltetésének, de korántsem független része, hanem olyasformán, hogy ha bármelyikünket ebből a felmérhetetlen egészből kiemelnénk, a világmindenség egész története másképp festene, hisz mindannyiunknak van valami szerepe ebben az egyetemes rendeltetésben, még annak a gyermeknek is, aki egy órával a születése után meghal, ám honnan tudhatnánk, mi a szerepe ennek a halálnak az egészben, ehhez ugyanis arra az isteni tudatra lenne szükségünk, amely a mindenséget egyszerre látja; igazából nem tudjuk például, milyen küldetése volt egy Einsteinnek vagy egy Chopinnek.

Végül tegyük fel magunknak a kérdést: így értve a szent fogalmát, vajon a hívők vagy a szkeptikusok, hitetlenek, bizonytalanok közt van belőle több? Összeszámolásról természetesen szó sem lehet, de az embert megkísérti a gondolat, hogy akár személyes tapasztalatai, akár az a priori érvek alapján megpróbáljon provizórikus választ adni a kérdésre. Úgy tűnhet, hogy a jámbor keresztények közt több szent van, hisz ők eleve érzékenyebbek a szentség kérdésére, többet hallottak és olvastak a szentségről és a szentekről, az egész problémakört vallási és isteni dimenzióban látják, nem csupán evilági, erkölcsi vagy kulturális aspektusból, vagyis könnyebben ta73