Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Kolakowski, Leszek: Istenről, a természetről, a babonáról és a szentekről (Pályi András fordítása)

bennünket, ha a józan ész határai közt használjuk őket, sőt hajlamosak vagyunk kijelenteni, hogy szó sincs itt semmiféle titokról, hisz a fizika és a kémia már mindenre magyarázatot adott. S bár Istenről is lehet egyszerűen, különösebb töprengés nélkül beszélni, a titok mégis azonnal, első pillantásra szemünkbe ötlik. Ráadásul a hívő ember bármikor tetemre hívható: „honnan tudod, hogy Isten létezik?” -, miközben az a kérdés, hogy „mi az idő?” -, ritkán vetődik fel hétköznapi kapcsolatainkban, de még ha be is kell ismernünk, hogy nem tudunk rá válaszolni, az sem kompromittál senkit, és nem okoz semmiféle zavart.

Nem beszélve arról, hogy ez a titok a legkegyetlenebbek közé tartozik; hogyan lehetséges, hogy az abszolútum egyúttal személy is - nálunk végtelenül magasabb rendű, nagyobb, jobb, mégis ugyanolyan értelemben vett személy, mint bármelyikünk? El tudjuk-e képzelni, hogy ez a parmenidészi Lét, amely valósággal belekövült a maga megváltoztathatatlanságába, képes volt részletekbe menően kioktatni Noét a bárkaépítés csínját-bínját illetően? Hogy a plótinoszi időtlen Egy magyarázatul szolgált Jób kérdéseire, s képes volt rávenni az embereket, hogy ne számoljanak fel kamatot a kölcsöneik után, ne egyék meg a nyulat és a rákot, ne fogják be ugyanabba a járomba az ökröt és a szamarat? Ha ilyesmin töprengünk, óhatatlanul megkísért a gondolat, hogy nem kellene-e különbséget tennünk, egyik-másik gnosztikus nyomán, az ótestamentumi Jahve és a valóban szerető Isten között, vagy - mint Eckhart mester - a személyes Isten és a végtelenül-névtelenül örvénylő istenség között.

A kereszténység megkönnyíti a dolgunkat és megszelídíti nekünk ezt az ellentmondást - azzal a közvetítői szereppel, azzal a kettős természettel, amely Jézus Krisztus sajátja, aki igaz Istene a keresztényeknek: eltérően az atyától, neki ismerjük a nevét, ismerjük az életét, s aligha kételkedik benne bárki is, hogy valóban itt járt a földön, itt imádkozott Mennyei Atyjához és itt hirdette tanítását az embereknek. Isten megtestesülése, az istenfiúság és a szentháromság kérdése a keresztény tantételek legtalányosabb fejezete, ám ha ezt a Jézust nézzük, akit az evangéliumból ismerünk, meg is feledkezünk a titokzatosságról és a teológiai csűrésről-csavarásról. Jézusnak eszébe sem jut, hogy levizsgáztasson minket teológiából, egyszerűen szeret bennünket, minden fogyatékosságunkkal és nyomorúságunkkal együtt, azt kívánja, hogy mi is szeressük őt és hogy imádkozzunk a Mennyei Atyához. A többit majd odaát megtudjuk, vagy talán ott sem.

A sok teológiai csűréstől-csavarástól könnyű függetleníteni magunkat, de a teremtő Isten kérdésétől egyáltalán nem. Az a vélekedés mégsem állja meg a helyét, hogy a természet eleve belénk oltott valamiféle „isteneszmét”, ha így lenne, fel sem fognánk, miképp létezhetnek ateisták; annak viszont hitelt adhatunk, hogy a lét egészét megragadni kívánó gondolkodásmódunk is, a rend és az értelem utáni vágyunk is mondhatni ösztönösen azt keresi, ami egyszerre sarokköve és gyökere a létnek, azaz értelmet kölcsönöz neki. Sokan sokat beszéltek már erről, sok ateista tisztában volt ezzel a kérdéssel, köztük Nietzsche is: a rend és az értelem Istentől ered, s ha Isten valóban meghalt, hiába is próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy az értelem megmenthető; a közömbös űr kiszipolyoz és megsemmisít, életünkből és fáradozásainkból semmi sem menekül meg, az atomok értelmetlen táncán semmiféle nyomot nem hagyunk, a világmindenség semmit nem akar, semmit nem kíván elérni, semmivel sem törődik, nem jutalmaz és nem büntet. Aki azt mondja, nincs isten, s közben jókedvű, az hazudik magának.

Bár az istenhitet a kultúrával együtt örököljük, s a lehető legkülönbözőbb szavak és képek garmadájával fejezzük ki, amiben benne van evilági létünk minden esendő- sége, Isten mégsem a változó és véletlen kulturális kontextusok terméke, hanem az a hely, amely állandó vonzást gyakorol az Értelemre, a Képzeletre és a Szívre. O az, akire önmagán kívül nincs más magyarázat, akivel kapcsolatban tehát értelemszerű64