Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Visky András: Kolozsvári anziksz. A Szent Mihály templom (vers)

Joannes Clyn, plebanus Kolosvariensis, így a páduai matricula, János atya, szólítsuk most már így, hazatértekor felállíttatja az ajtókeretet, majd valamiféle hovatartozási huzavona, helyi érdekű, életbevágó csetepaté egyik főszereplőjeként, 1529-ben börtönbe vettetik. Az ajtókeret ottmarad, a sekrestye és a szentély között, aki belép, a szerpap, bárki, „rajta”, a keretre faragott kortalan férfiún keresztül lép be, akár a mindig legtitkosabb épületrészen elhelyezett művészbejárón a rémült színész, odahagyja a láthatót a láthatatlanért, de belépvén, akkor, a szertartás idejére, a láthatatlant teszi láthatóvá, itt van Isten köztünk, megnyilatkozott az Ég, harmatozzatok égi magasok, futólag, de nem, nem, az időhöz ennek nincs köze, hangokkal telik meg a templom, teatro da udire messa, mondja Leonardo.

A jobboldali gyámoszlopra, egészen lent, az adományozó családi címere került (saját vérével fiókáit tápláló tevékeny pelikán), a baloldalira meg a városé. A lunettán ábrázolt férfi írótollat tart a kezében, a hosszú penna vízszintes helyzetben van, mintha az író vagy komponista csak rövid időre szakította volna félbe a munkát, amíg fölkapaszkodik a kőkerítésre és betekint, hogy lássa, mi történik, nem tudta folytatni az írást, elakadt, valami hirtelen hiányozni kezdett neki, egy kép, egy szó vagy egy hangsor, a szertartás végeztével pedig egyszerűen elfelejtett lemászni és visszatérni íróasztalához, ott lóg a kőfalon és figyel, áll az idő, Kolozsvár.

Egy szomorú arcú férfi. Én vagyok az ajtó, senki sem mehet az Atyához, vagy tőle el, hanem csak énáltalam.

Itthon lenni és között, mint a vándor, aki útnak indult, de csak a küszöbig jutott, és nem lépte át, elég hosszú út ez is, az asztaltól az ajtóig, legyen elég, nem a kóborlás teszi a vándort.

Itthon lenni és között, mint a vándor, aki visszatért, de csak a küszöbig jutott, egy lépést sem bírt megtenni tovább, ott fogyott el az ereje, a küszöbön, de lehet, hogy nem engedték be, összetévesztették valakivel, nem ismerték fel, kiszólították széparcú asszonyát, Margit vagy Margó, de ő egy szót sem tudott szólni a meglepetéstől, csak állt ott, vele szemben, mígnem aztán a tanúk megelégelték ezt is, mondták neki, a vándornak, legyen elég, hogy a küszöbön állhat, semmit nem tehetnek érdekében, annyi az övé, ami nem vele történik.

A küszöbig eljutott, de amikor látta, milyen hosszú még az út az asztalig, feladta, ott áll, a küszöbön, a távoli asztalt nézi, ennyi az övé, Kolozsvár.

27