Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!

SZINDBÁD: Hát, köd előtte, köd utána... kedves Szindbádom.

A szín sötétül, pár távoli dörrenés hallatszik. Szindbád feltekint az ég zsinórpadlására.

SZINDBÁD: Már megint esni fog. A mennykő csapjon belé!

A szín világosodik. Ismét rázendítenek a madarak.

SZINDBÁD: Nem szóltam semmit én, e pádhoz láncolt Prométheusz.

Belép a sakktáblás idegen. Alacsony, hajlott hátú férfi. Szemüveg, nemes arcéi, domború homlok. Majdnem, mint az elefántemberé.

GLIGORICS: Jó napot kívánok! Nevem Gligorics Mátyás.

SZINDBÁD (felkapja a fejét): Mit mond? Nem hallok semmit. Hess!

A madarak elcsendesülnek, figyelnek.

GLIGORICS: Gligorics Mátyás vagyok. Barátoknak csak Szpászki vagy Delfin.

SZINDBÁD: Hamarics Zoltán. És nem nagyon vannak barátaim.

Kezet fognak.

GLIGORICS (nevetve): Hamarics Zoltán? Nem rossz. Legalábbis tréfának nem rossz.

SZINDBÁD: Meg se fordult a fejemben.

GLIGORICS: Örvendek. Tud-e sakkozni?

SZINDBÁD: Nem.

GLIGORICS: Kár, de nem akkora baj. Csendben is elüldögélhetünk itt egy ideig. Helyet foglalhatok?

Szindbád biccent, Gligorics helyet foglal. Ölébe veszi a sakktáblát. Párszor végigsimít rajta. Megakad a szeme a gumibot lekaszálta egyik virágszálon. Két ujjával óvatosan felemeli. Nézegeti.

GLIGORICS (merengőn): Hát emlékszik a művirág a rétre?

SZINDBÁD: Hogy mondta?

GLIGORICS (visszazökken): Ah, semmi.

Elhajítja a virágot.

GLIGORICS: Valójában arra gondolok, hogy a jó ég tudja, tulajdonképpen nem kell haragudni a rendőrökre. Elvégre ők is főleg csak az emlékeikből élnek, nem?

SZINDBÁD: Bevallom, kissé meglepő a gondolatmenete.

GLIGORICS: Tudom. Aki ismer, mindenki ezt mondja. De ki ismer?

17