Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
RENDŐR (kissé mérgesen): Kutya-emlék? Miket hord össze? Ugratni kíván, ugye? SZÍN DB AD: Ugatni? RENDŐR: Ugratni, mondom. SZINDBÁD (merengőn): A lovamat ugrattam, de azt is valamikor rég. Lovamat ugrattam a sejtelmes éjszakákon, mérföldjáró csókok nyomában. Nők után, akik az ágy szélén üldögélve hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel szólnak a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát. A rendőr leveszi sapkáját, végigsimít tar, újabban divatos koponyáján. RENDŐR: Szóval, ábrándozni jár ide. Vagy szokott is itt nőkkel találkozni? SZINDBÁD (őszintén): Nem tudom. RENDŐR: Nem tudja? SZINDBÁD: Nem. Nem emlékszem már a nevükre sem pontosan. Elvesztek az emlékezet ködében. RENDŐR: Köd? Hm... Juttassam őket az eszébe? Például a Glóriát a ködből. Ismer bizonyos Glóriát? Szindbád nem figyel rá. Elrévült teljesen. SZINDBÁD: Nők. Néha előtáncolnak a holdfényben. Olyanok is, akiktől csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a kardokat. Felporozni a pisztolyt. Vérbe borult szemmel felébredni, és jajgatva, kezet-párnát harapdál- va ismét elaludni. RENDŐR: Esküszöm, hogy önnel nincs minden rendjén. Kicsoda maga? SZINDBÁD: Nem tudom. A rendőr hirtelen a közönség felé fordul (feltéve, ha... van). Hunyorog a fénytől, ujjával a széksorok felé bök. RENDŐR: Maguk ott! Ne tegyenek úgy, mintha csak szunyókálnának! Láttak már ilyet? Ki vele. Nyíltan, demokratikusan. Csend. Aztán egy hang a leghátsó sorból, az előadásra beülő ruhatárosé (aki valójában lehet a rendező, vagy a drámaíró). RUHATÁROS: Én már láttam, bár én csak egy ruhatáros vagyok. Nekem nem először van ez. Nekem dezsavű. Mert például a háború után... Vagyis a két háború között... A rendőr legyint. RENDŐR: Eh, nem fontos. (Vissza Szindbádhoz) Belőlem ugyan nem csinál akkora bolondot, hogy még a személyijét is kérjem. Netalán a nevét kérdezzem. Ennyi őrült ember! Nem érek rá magával foglalkozni. SZINDBÁD (halkan): Ha nem megy, nem kell erőltetni. 15
