Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
egyébként sem lehetett volna - sajnálatos ágyhoz kötöttsége miatt - szemtanúja a maga módján kenetteljes VII. kerületi díszünnepélynek, melynek legka- tarktikusabb pillanatában valaki a jelenlévők közül hangosan elsírta magát. És nekünk, kíváncsiaknak, sosem szolgált magyarázattal arra eme délceg férfiú, hogy miért történt vele ez. Az igazsághoz tartozik, hogy én - a körülmények folytán - 1991 késő őszénél valamivel utána láttam neki az imént szóban forgott, az említett hölgyemény szerint csaknem jogtalanul megkaparintott űrlapok kitöltéséhez. Akkor viszont startban elszúrtam kettőt. De nem hatot. Igyekezetemet tehát végül is - majdnem négyszer négy évszak leforgása után - Göncz Árpád (dráma)író, államfő szép aláírásával koronázta, melyből minden grafológus okos, kiegyensúlyozott emberre enged következtetni Árpi bácsi elnöki személyében. Ám blasz- fémia! Hogy ettől lett-e nekem olyan, amit az öröm jelenségét kutató szakemberek flownak neveznek, valamiféle csúcsöröm-folyás lehet ez magyarul, hát - kezemet a szívemre: - nem tapasztaltam ahhoz foghatót. Tulajdonképpen legjobban az útlevélnek örvendtünk, amelyre várnunk kellett még egy ráadás hónap erejéig. Akkor meglett a kék színű magyar bumáska, benne ékes betűkkel, hogy én Növi Sad-on születtem ekkor és ekkor. A nevemet ugyanakkor - fejlődött már akkorra a dolog - helyesen írták le, pontosabban: magyarul írták le; nem lettem Báláz, mint ahogy azóta holmi alattomban elburjánzó agydaganatba beleboldogult kollégám, sorstársam, a vajdasági Mucsi Géza lett valamicskével korábban, a hasonló folyamat végén ugyanitt, csak két utcával arrébb Muci Géza, úgyhogy szabályos névváltoztatási kérelmet kellett benyújtania ahhoz, hogy visszakapja eredeti nevét. Gézának, akinek végrendelkezése szerint Márai Halotti beszédét szavalták a temetésén (szavalta Bicskei István a Nagy József franciaországi „néma” mozgásszínházában dolgozó vajdasági magyar színművész), Mucsi Géza barátomnak és nemzedéktársamnak, ennek az örök optimista, töretlen lendületű, enthuziasztikus embernek legalább a fejfájára hű pontossággal került a név. Megdolgozott érte. Tehát legjobban az útlevélnek örvendtünk. Sajnos első ízben, amikor élvezni próbáltuk, csak a magyar-jugoszláv határig voltunk boldogok vele. Ott belevesztünk a katolikus karácsony pravoszláv tumultusába, s akkor úgy tűnt, se előre, se hátra. (Mennyi Szindbád!) Karácsonykor ugyanis a Nyugatról Magyarországon átözönlő, haza vakációzó jugó vendégmunkások ezrei torlódnak fel az összes számukra igénybe vehető déli átkelőhely torkolatában.Valóságos infarktussal fenyegető trombózis. A törökök még rádobnak erre pár lapáttal, mert a fene se használja már a szétmállott, kilyuggatott, különféle gaz és rossz emlékek felverte, szétkátyúzott-katyusázott, tankok darabolta, újdonsült kicsi országok felszabdalta régi szlovén-horvát-szerb útvonalat. Mindenki erre robog, ráadásul, amikor némi remény kezd pislákolni, hogy mégse Húsvét lesz az a pillanat, amikor befutunk Újvidékre, engem - frissensült útlevelemre pillantva - kajánul félrevezényelnek, kiszállítanak az autóból, hogy kisvártatva hosszú, kínos, ám szabályos vallatáson essek át a jugó cerberusok bodegájá- ban, miközben feleségem és lányom ijedten feszeleg, szüleimnél odahaza pedig a gyertyák csonkig égnek. Akkor el kellett mondanom - úgy másfél órányi terjedelemben - mindezt idáig, ha nem is éppen így. Valójában ennél többet, mégis kevesebbet... Muszáj volt elmesélnem, hajmeresztő-ravasz sűrítésekkel, jókora ugrásokkal elhadar8