Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Tódor János: "Nem pisó ez, gyerekek..." (Életképek a pesti Harlemből)
Első férfi: A pénzéért gyilkolták le, azért a rongyos pár száz dollárért. Pedig micsoda klarinétos volt, mi! Hát azért mondom én, egészségedre, komám, hogy nem érdemes megvonni magadtól... Második férfi: - Ja, ja... Kínai opera Alighanem Balaton koncert lett volna a Napházban (Khamorro), de a bejárat előtt ácsorgók azt mondták, elmarad. Hogy miért, azt nem tudta senki. Péntek este volt, tanácstalanul tipródtunk a roma kultúrház előtt, amikor egy taxi fékezett mellettünk. Egy fiatal kínai férfi meg egy magas, hosszú lábú, vörös hajú nő szállt ki belőle. A kínai nevetve rázta a fejét, miközben kék foszforeszkáló ruhás partnere egyik kezével a férfi nyakába kapaszkodott, a másikkal meg a combján fölcsúszó ruhája alját húzogatta lefelé. Mindeközben szép lassan araszoltak felénk, mert a srác, maga után vonszolva a belé csimpaszkodó nőszemélyt, folyamatosan hátrált. Ahogy közelebb értek hozzánk, a Napház neonjai megvilágították az arcukat. Rögtön észrevettük, hogy a kínai be van nyomva rendesen, hang nem jött ki a torkán, csak vigyorgott. Rejtély volt az is, hogyan lát ki azokon a duzzadt, ferde réseken, amelyek mögött valahol pedig biztosan ott ülnek a szemei. Dülöngélni viszont nem dülöngélt, mivel a szenvedélyes amazon most már két kézéi markolta a vállát, és megpróbálta megcsókolni. Erősen festette magát a némber, de hiába volt az arcán fél méter vastag a vakolat, ilyen közelről jól látszott, hogy már helyet követel magának a nap alatt, mint megannyi sörét, a borotva után kiáltó borosta. Nemcsak a kínai nem vette észre, hogy a csaja voltaképpen , egy sudár termetű fiú, de Matyi haverom sem hitt nekem és a szemének. Csak a fejét csóválta, s azt mondta, az nem lehet, hogy egy férfinak ilyen jó lábai legyenek. A hímek különben sem szoktak tűsarkú topogóban járni, meg mostanában nem növesztenek vállig érő szőke hajat sem. Szó se róla, ismertem el férfiasán, mi is ráhajtottunk volna, ha úgy be lettünk volna mocskolva, mint Lao Ce Népszínház utcai reinkarnációja. Mi nem akartuk rontani a transzvesztita üzletmenetét, ezért aztán diszkréten elindultunk a Napház szomszédságában található Kicsi presszóba. Még le sem telepedtünk, amikor nyílt az ajtó, s az előbbitől semmiben sem különböző bamba vigyorral az arcán, belépett kínai barátunk. Lihegett, fújtatott, s ebből nyomban megértettük, hogy sikerült neki a télak. S valóban, hiába lestük az ajtót, a hímnemű lány nem jött. Már-már azon voltunk, hogy asztalunkhoz invitáljuk az alkoholtól megviselt ábráza- tú felebarátunkat, amikor az egység füstbe vesző traktusából rövid, számunkra komikus artikulációjú, mégis határozott hangtöredékek törtek maguknak utat. Az ifjú kínai, mint egy zsinórba kapaszkodott beléjük, s foglalt helyet két honfitársa és rengeteg sör mellett. Egyszer csak az egyik kínai fölállt, odament a félrecsúszott parókás orgonistához, aki pillanatokkal előbb fejezte be a Kombiné, kombiné, csipkés kombiné című örökzöldet, és mondott neki valamit. Ezzel egy időben egy ezer forintost helyezett a billentyűzetre. Az orgona úgy búgott, vinnyogott, mint egy begerjedt szintetizátor. A kínai férfi jobb karjával előre mutatva, akár egy szocreál Mao szobor, átszellemült arccal kezdett el énekelni. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek, s néha már olyan magaslatokban járt, hogy attól féltünk, elszakadnak a hangszálai. Két kollegája, akárha áramütés érte volna őket, talpra szökkent, s alkalmi kórust alkotva hozta az énekessel a refréneket. Vagy félórán át hallgatta szájtátva a Kicsi presszó alulszocializált közönsége a kínai népi operaáriákat. A kulturális forradalom, ha némi késéssel is, megérkezett a Népszínház utcába. 62
