Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium III. (7. rész - ford. Szenyán Erzsébet)
génység kultúrájában él, más körülmények között már képtelen létezni. John Galbraith, aki remek könyvet írt a tömeges nyomorról, kétféle szegénységet különböztet meg: egyik a patologikus szegénység, amely a jóléti társadalmak perifériájára szorult sikertelen, hajléktalan emberekre nehezedik. A másik a tömeges szegénység, amely tulajdonképpen egész társadalmakat sújt, főleg a harmadik világban. Galbraith modta azt is, hogy a szegénység az ember legnagyobb és legáltalánosabb szerencsétlensége. És ez a „szerencsétlenség” szó egész eszmefuttatásunkat elviszi az ENSZ műszaki, költségvetési szintjétől a felé, amit Jaspers planetáris szolidaritásnak nevez. Jaspers szerint puszta létezésünk által vagyunk feleló'sek másokért. A médiumok pedig le akarják venni váltunkról ezt a felelősséget, és mindent a technikára és költségvetésre akarnak hárítani. Nagyon nehéz pillanatban vagyunk, mert a szegények és gazdagok közti különbség tovább növekszik. A gazdag társadalmakban kezd szétmosódni a középosztály, és eltűnól>en van a gondoskodó állam. Bolygóméretekben pedig a fejlett országok egyre gazdagabbak, a szegény országok pedig egyre szegényebbek. Manilában van egy rizsnemesítő intézet, amelyben sokkal nagyobb terméshozamú rizsfajták kifejlesztésén dolgoznak. Nos, ennek az intézetnek úgy lefaragták a költségvetését, hogy jelenleg a személyzet létszáma egyharmaddal kisebb, mint volt. Ugyanakkor óriási pénzek jutnak olyan kutatásokra, amelyek a gazdagoknak a szegények fölött gyakorolt ellenőrzését hivatottak szolgálni, mint például a telekommunikációs rendszer, a kibernetikus terek, és rengeteg pénzt fordítanak egyre több luxust biztosító gépkocsik tervezésére. A világ mindinkább a gazdagok világa lesz, a gazdagok kizárólag maguknak akarják kisajátítani bolygónkat. Manapság újfajta szociológiai jelenségnek lehetünk tanúi planetáris méretekben (azért mondom, hogy „planetáris méretekben”, mert ezt a meghatározást alkalmazza az amerikai szociológia) — ez pedig a global outerclass, vagyis a társadalmilag kirekesztett osztály. Nálunk ezt még nem értik. Régebben gyakran lehetett hallani: „szeretnék én úgy élni, mint egy francia vagy német munkanélküli”, mert ezek a munkanélküliek hatalmas segélyeket kapnak. Ezzel szemben a mai műszaki fejló'dés mellett az, aki elveszti munkáját, többé már sosem szerzi vissza, mert egy év elteltével munkahelye, az ő képességeihez mérten, már túl korszerű lesz. Nyugat-Európában már most az a vélemény alakult ki, hogy mindenkinek két szakmát kell elsajátítania: ha az egyikből kipottyan, még mindig ott van a másik. Ezen kívül az egész világon megfigyelhető egy, Amerikában doivnsidingnek nevezett folyamat, vagyis a munkahelyek, állások, sőt, egész üzemek, cégek, intézmények redukálása, lefaragása. Mindenki fölött ott lóg Damoklész kardja: holnap a gyárunkban leépítés lesz, és lehet hogy én vagyok az első a listán. Odáig fajultak a dolgok, hogy az emberek félnek szabadságra menni, mert a jó dolgozó sosem vesz ki szabadságot. A számítógép elsőként a szabadságon levőket küldi el. Legutóbb Franciaországban jelent meg egy nagyon fontos könyv. Szerzője Jeremy Rifkin sajátos címet adott neki: La Fin du Travail. Legfőbb gondolata: „Az állandó, mindenkinek biztosított, garantált és jólfizető munkának örökre vége. Nem szabad megfeledkezned arról, hogy ma még dolgozol, de holnap az utcán találod magad. Ezért szerezzél minél több területen szakképesítést — erre bizton számíthatsz. Csakis a kulturális szinted dönti el a jövődet, csakis a képességeid.” 36