Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 10. szám - Balogh Tamás: Köszönetnyilvánítás (Valami másban is én vagyok a legjobb)
... padlásra-visszazavarásért Hiába kutatok gyarló emlékezetemben, akár egy jegyzettömbben, ide- oda lapozva, nem tudom, mikor történt meg velem az alábbi eset. Ettől függetlenül azért remélem, elhiszik, hogy leestem a padlásunkról. Azazhogy egy kicsit mégis be tudom határolni az időt: az biztos, hogy már általános iskolás voltam, az is, hogy már felsós, hiszen amikor a történet játszódik, nagyszüleiül már nem éltek és a ház is úgy át volt alakítva, hogy az egykori szobából apu műhelye lett. Tehát minimum ötödikesnek kellett lennem, és azt, hiszem, maximum is, hiszen még sírtam - később nem igen tettem ilyet. Szóval egyezzünk ki egy ötödik osztályban. Ekkor éppen régész akartam lenni, és az egyik fő kutatási helyszínem a padlás volt. A mienk. Sokféle érdekes dolog volt ott és van a mai napig is.2 Mindenféle régi limlom mellett ott van fönt a dédnagyapám készítette citera, nagyapám öreg rádiói, apám vitorlás hajómodellje, amit mindig is fel akartam újítani, de mindig lustának bizonyultam hozzá. Aztán meg voltak ott üvegek; egy 1957-es évjáratú Hegyaljai Pecsenye, sajnos az is üresen; meg butella, mozsár, tehát, csupa-csupa olyan dolog, amit az ember sajnál kihajítani a kukába, de odalent nincs neki hely. Azt hiszem, tipikus padlás volt a mienk - és mégis más a többitől. A mi padlásunk egyedi volt; csak nekünk volt olyan. No, egyszer éppen fönt kutattam, és minden bizonnyal találtam is valami érdekest, mert rohantam lefelé, kiabáltam is talán, és hogy gyorsabban érjek le, félútról ugrottam. Ez lett a baj: elfelejtettem, hogy a padlásfeljáró teteje nem vízszintes, és hogy az ajtó szemöldökfája akkor éppen combmagasságban lehetett. Az az ugrás, amit akkor én csináltam, nem is érhetett volna másképp véget: fejem a falnak (fejjel mentem a falnak, akárcsak néha manapság), hátam a lépcsőnek, fenekem a padlónak, ordítás a levegőbe és apu fülébe. Meg az egyik munkatársáéba.3 Estem tehát és ordítottam és szipogtam, miközben elmeséltem az ügyet a két felnőttnek. Apu a legváratlanabb módját adta megértésének: nevetni kezdett.- Menj vissza!- Nem megyek. Soha többé nem megyek a padlásra. 2 Máig, hiszen padlásokról nemigen fogynak a dolgok, inkább csak szaporodnak. Igaz, a mienk ebben is kivétel: ez egy ismert padlás, több ember akart róla valamit. Ott volt például az a geológus, aki hetedikes koromban belebolondított az ásványokba és majdnem nem az lettem, ami, tehát ott volt az az ember, az a régi üvegek között akart válogatni, mondta, hogy azokat is gyűjti, főleg a szódásakat. Ad cserébe kristályt. Kapott párat - maradt még. Aztán egy időben barátaim le akartak mindent pakolni. Kitalálták, hogy az a padlás milyen tök szuper hely, milyen nagy, tágas, külön bejárat, erkély, kilátás és kiköpési lehetőség az utcára, miért nem költözök fel, meg lehetne csinálni, és nekem lenne a legjobb szobám az egész városban. Hát, nem csináltuk; de azért ők gondolatban már mindent lepakoltak onnan. 3 A Pipecz volt ott nálunk. Régi kollégák és barátok, ismeró'sök voltak, ők ketten, és apu adta ezt a nevet neki, amit igaz, hogy csak ó' használt, de akkor is. Az viszont meglehet, hogy nem így kell írni, lehet, hogy Pipec, valószínűbb is, de én akkor is odahallom a „z”-t is, tisztán „cz”-vel hallom a nevet, amiről még annyit, hogy kezdetben csak így ismertem a kollégát, polgári nevén nem. Ehhez hasonló eset volt az is, amikor apu egy Sós elvtárs nevű Volán-főnököt következetesen. S.O.S. elvtársnak hívott. Apu szeretett akkoriban így neveket adni. 26
