Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Pintér Lajos: Egy sötét csillag (Sáfrány Imre emlékezete)
műterme Szabadkán, bennégnek képei. Találkozásunkkor ezen már túl vagyunk, ül képei üszkén. Megég Párizs, meg a szamárkóró, meg a dalmát tengerpart. Amikor találkozunk, betegsége pedig tombolván tombol rajta. Egy fertőzött védőoltás és annak nyomán kialakuló betegsége viszi a remegésbe, bénulásba, halálba. Először csak szédül, szédeleg Szabadka utcáin a festő. Összenéznek az emberek a háta mögött: Sáfrány részeg. Nem részeg, már beteg, nem leb egyensúlyát. Ezt még könyvében leírja, azt is, hogy betegségét reumatikus gyulladásnak gondolja, és gyógyfürdőbe megy. A kór azonban alattomosabb. Magam már tolókocsijához kötve találom. Egy félhomályos esti szoba egén gyúl ki a sötét csillag. Könyveit elolvastam, most írni készülvén róla. De csak két mondat áll itt jegyzeteimben. Az eget nem lehet fölparcellázni. Ez az egyik mondata. Bízzunk, ebben bízzunk mi is. hogy a határtalan, a korláttalan, de egyre korlátoltabb Európában az eget legalább nem lehet fölparcellázni. Ez egyik vahomásos mondata, amit húzzunk alá, hátha utat mutat festői világához. A másik mondata pedig így hangzik: A békanyál és a Tejút között. Igen, ott szeretett élni, lebegőn. Lent is, benne abban a mélyben, mely lehúz, s fent is, álmodon, madarakkal elrepülöm Könyveiben újra és újra leírja magát: Ids kopasz, rőtszakállú ember. Aki rohangál Szabadka utcáin, vagy megélhetése után szalad Párizsban, s közben fénylő izgalomban járja a város múzeumait. Vagy aki — s itt a legboldogabb - ül a dalmát tenger partján, halászoktól halat vesz, alkalmi barátaival megsüti, kimegy a kikötőbe, apró halászhajócskákat. figyel, ócskákat, vagy hatalmas világjárókat. amelyen befut várt szerelmese. Amely nőről naplóját olvasva sosem érezzük pontosan, hogy valóság ő, vagy csak mese. S még boldogabb, amikor e tengerparton saját kertjében ül, melyet maga magának vásárolt, s amelyen ott vannak a sziget terméskövei, szikladarabjai, melyből a bentlakosok neki majd házacskát emelnek. A kertjében talált terméskövekből házat. S kertjében áh egy gyönyörű olajfa is! Hogy abba a fent emhtett nőbe szerelmes-e, nem tudjuk meg soha pontosan. Ebbe az olajfába azonban igen, biztosan. Szerelmese, istene. Majd ezalatt az olajfa alatt fog időzni hosszan, írja. Egyik könyvét így fejezi be: Ki tudja, mit hoz a jövő? Érezte a veszélyt? A betegséget, saját vesztét, terméskövekből emelt háza, olajfája vesztét. Minden veszteségeit. Vagy csak odavetett mondat ez egy nem odavetett könyv végén? Ki tudja. Az emberélet útjának felén az ember belegondol, hogy mit hoz a jövő. Nem a felén járt sajnos. Már a végén, ahol a tengerparti út és a tenger összeér, ahol a békanyál rátekeredik, rányáladzik a Tejút porára. Ahol fekete a holdszivárvány is. Kecskemét, 1998 80
