Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Orosz László: Az önelvű irodalomtörténész (Horváth János emlékére)
A később teljesen visszahúzódó tudós pályája kezdetén még élénken részt vett az irodalmi életben. Egyik létrehozója és első titkára volt az 1911-ben alakult Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. Titkári jelentésében egyértelmű feleletet sugalló kérdésekkel fogalmazta meg az irodalomtörténet művelőinek felelősséggel teljes feladatát: „van-e tudományág, mely ősibb és természetesebb joggal kívánhatna szétáramlani a nemzeti műveltség nagy közösségébe, mint a mienk? Van-e szaktudomány, melynek örököltebb. állandóbb kötelessége volna gondoskodnia e szerteáramlásról, mint az, amelynek szolgálatába mi szegődtünk?” Majd: „Nagy és nemes hivatás vár a mi társaságunkra: nemzetivé tenni a magyar irodalomtörténet tudományát. [...] közössé tenni, mindenek osztályrészévé adatni azt a több százados műveltségi kincset, amely nélkül nincsen magyarság” (Irodalomtörténet 1913). Az irodalomtörténetben többféle irányzatnak voltak hívei, művelői Horváth János pályakezdetén. Egyik volt a hasznos, de távlattalan filologizálás, másik az irodalmat a kor politikájának alárendelő nemzetieskedés, harmadik a pozitivisták miliő-elmélete, negyedik a műveket, egyediségükben szemlélő, főként a Nyugat körében érvényesülő esztótizálás. Horváth „önelvű” rendszerezése nem any- nyira ezek ellenében, ezekkel vitatkozva, mint inkább egyoldalúságukat megszüntetve jött létre. Műveinek elengedhetetlen tartozéka a hiteles szövegekre, pontos adatokra támaszkodó filológiai megalapozás; mint az imént láttuk, célja volt az irodalomtörténet nemzeti, közösségteremtő feladatának teljesítése; írók fejlődésében, művek létrejöttében gondosan vizsgálta a környezetet, a körülményeket; végül pedig, de nem utolsósorban, kivételesen érzékeny volt az esztétikai értékre. Az irodalmat sokoldalúan meghatározott fejlődési folyamatba ágyazva szemlélte. Első nagyszabású műve, az 1922-ben megjelent Petőfi Sándor Előszavát azzal a figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem életrajzot írt. nem is esztétikai méltatást, a költőre vonatkozó összes ismeretanyagot tartalmazó monográfiát sem: könyve fejlődésrajz. Petőfi-könyve után, 1922-23-ban írta A magyar irodalom fejlődéstörténetét, amely befejezetlensége és publikálatlansága ellenére (csak 1976-ban jelent meg unokájának. Korompay H. Jánosnak gondozásában, Barta János előszavával) szándéka szerint fő művének tekinthető. Egyéb művei, egyetemi előadásai többnyire fölfűzhetők ennek a fejlődéstörténetnek a fonalára. „A tervszerű előmunkálatok hiányát megsínyli minden összefoglalás, viszont összefoglalás megkísérlése nélkül sohasem jutnánk el a további teendők világos kijelöléséig” — olvassuk' A magyar irodalmi népiesség Faludilól Petőfiig (1927) című művének Bevezetésében. E mű megírásakor, Petőfi és Arany nemzeti műköltészetének népi gyökereit nyomozva, Horváth az „előmunkálatok” oroszlán- részét is magára vállalta, nemcsak feledésbe merült művek, hanem kéziratos énekeskönyvek tucatjait is áttanulmányozva. Hasonló filológiai megalapozásra épült Horváthnak az a három nagy műve, amelyek a kezdetektől a 16. század utolsó harmadáig mutatják be irodalmunk történetét: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása (1935) és A reformáció jegyében (1953). Az első a középkori latin és magyar nyelvű irodalmunkat tekinti át Szent Istvántól Mohácsig, a második — az első időkörén belül maradva — a csaknem teljesen latin nyelvű magyar humanizmust, a harmadik a Mohács utáni, immár döntően magyar nyelvű félszázadot. A Fejlődéstörténet bevezetésében azt olvashattuk, hogy az irodalomnak örök érvényű meghatározását ugyan nem lehet adni, lényege mégis összefoglalható így: „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével.” Szinte sem- mitmondóan általánosnak vélhetjük ezt a meghatározást, elgondolkodtató tar71
