Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Lapidárium III. (6. rész - ford. Szenyán Erzsébet)
társadalmaknál tapasztalható törekvés, hogy visszatérjenek a normális állapothoz, hogy szinte ösztönösen helyreállítsák ezt a normális állapotot ott, ahol megsérült. Ahogy sürgöló'dnek, hogy a leszakadt hidat megjavítsák, a bombatölcséreket betemessék, a szétlőtt házfalat újravakolják! Csakhogy ebben nincs dramaturgia, feszültség, izgalom, horror-hangulat, hiányzik belőle az az atmoszféra és átélés, amely a harc, a pusztítás, a rombolás bemutatását kíséri. Ezért van az, hogy amikor a normális megközelítés és az aberráció versenyez a figyelmünkért és érdeklődésünkért, az elsőnek semmi esélye sincs a győzelemre. A médiumok a vért keresik, szükségük van a vér szagára, iszonytató látványára. A gonosz, a rossz sokkal fotogénebb, sokkal izgatóbb, magával ragadóbb. Az optimizmus forrása, paradox módon, a mély pesszimizmus is lehet. Vegyünk pl. egy olyan embert, akinek meggyőződése, hogy az ember természetének lényege a gonoszság, legerősebb ösztöne a rombolási vágy, szellemének legfőbb jellemzője az ostobság, legelső reflexe az agresszió. Az ilyen ember másokról mindenféle rosszat, gonoszságot, bűntényt feltételez, s ha mindezek nem igazolódnak, úgy véli, örülnie kell, a világ optimizmussal tölti el. Ezt a mélységes pesszimizmusból születő optimizmust az oroszok a sztálinizmus idején Kolima-jelenségnek nevezték. Köztudott volt ugyanis, hogy Kolima, a kolimai gulágok maga a pokol, és minden, ami csak egy picit is jobb annál a borzalomnál, a megelégedettség és optimizmus forrása kell, hogy legyen. Ha a lakásban befagyott a víz, ha nem volt mit enni, mit fölvenni, az oroszok így vigasztalták magukatine panaszkodjunk, Kolimán sokkal rosszabb volna! És kiválasztottaknak, a szerencse fiainak tartották magukat. Igazi optimisták voltak. Hatmilhárd ember él a Földön. Ez potenciálisan hatmilliárd eltérő érdeket, törekvést, szembenállást, konfliktust jelent. Ettől a veszélyes energiától bolygónknak már rég fel kellett volna robbannia, hiszen vannak a földi élet elpusztítására alkalmas bombáink. A világ mégis létezik, viszonylagos békében él, és úgy-ahogy fejlődik. Hogy ne lenne hát optimista az ember? „Hihetetlenül maradi világ köszöntött ránk - mondja Agnieszka Holland a Rzeczpospolila című lapban (96. márc.26.) — senkit sem érdekel a távlatos gondolkodás”. Spanyolország, ’96 júliusa Miguel Induraín — kerékpárversenyző. A spanyolok szemében minden idők egyik legnagyobb sportolója. Egymás után ötször lett a Tour de France győztese. Most pedig — első alkalommal — vesztésre áll. Spanyolország visszafojtott lélegzettel figyeli a versenyt. Mindenütt — Córdobában, Madridban, Salamancában — azt látom, hogy a spanyolok ülnek a bárokban, kávéházakban, otthonaikban, s meredten bámulják a tévét, keresik a kerékpározók között Induraínt,. Biciklikerekek forognak az üzletek kirakataiban, az ablakokban, a várótermekben, szállodákban, forognak visszatükröződve az ablaküvegekben, tükrökben, elhúznak felettünk és mellettünk, pörögnek minden szögben és minden irányban — mintha az egész ország biciklizne a hőségben, a trópusi nap hevében: hajlott, feszült sziluettek haladnak a képernyő egyik oldaláról a másik felé, a spanyolok pedig hol fölugrálnak székeikről, hol a fejükhöz kapnak, hol egymás vállát, hátát, combját veregetik, míg végül lehorgaszt.ott fejjel, szomorúan és hallgatva szétszélednek. 22
