Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 8. szám - Szekér Endre: A stílus - az író (a drámai művek stílusáról)
mondatokban fejti ki a maga igazát, jellemző módon a mondatok összekapcsolódnak, ívelnek tovább, érvelnek újra. Az összetett mondatoknak világosak és biztosak a pillérei, mint a hídnak, melyeken határozottan haladhatunk előre, az egyik partról a másik partra: „Ennek a hűségnek azonban megvan a határa, s nekem is figyelmeztetnem kell tisztelendőségeden át azokat, akiket illet, hogyha ők könnyelműek és dogma s természeti tény elhatárolásában indulatoknak engednek, ennek a könnyelműségnek az árát nem fizetheti a becsületem. Ha végsőkig keserítik, a féreg is fólágaskodik s nekem nem olyan drága ez a megunatott élet, hogy e pör gyalázatát azokra ne vessem, akiket ettől hiába akartam megóvni.” Az előbbiekben Németh László Galilei szavaival, világos mondatszerkezetével, a gondolatiság erejével, az esszéstílushoz való közeledéssel - egyértelműen új fejezetet nyitott a modern magyar dráma fejlődésében. Az író történelmi drámáinak hősei kiemelkedő egyéniségek, így az általuk mondottaknak is illeszkedni kell hozzájuk. Hiszen Galilei okfejtése, fejtegetése, igazának védése, a támadások visszautasítása stb. természetesen hosszabb elmélkedést igényel. Ezek nem monológok, hanem valódi párbeszédek részei - méltósággal, magas erkölcsi tartással és egyben végzetes kiszolgáltatottsággal. Az élő párbeszédet olykor a pengeéles kérdőmondatok is jelzik: „S ha én tudományos ellenfeleimnek nem szerzem meg azt az elégtételt, hogy kötéllel a nyakamban járuljak elébük?” Vagy: „Ez kétségtelenül jóakaratú ajánlat: törjük el a tollat, hogy megmentsük a fejet. De az, hogy a toliamat elmarasztalom, elégtételnek elég-e?” Máskor pedig Galilei-Németh László a párbeszédben csak egy-egy kérlelhetetlenül kemény és pontos kijelentő mondattal válaszol: „Hazugság azt vallani, amit én nem hiszek”. A dráma befejezésében pedig visszatér az igazság kimondásának kulcskérdéséhez, és azt erősíti meg az érzelmi háttérrel és a dráma befejezésének különös kiemelésével: „Most, hogy holtomig rab vagyok? Most még makacsabbul kapaszkodom belé. Ha idáig napfényem volt az igazság, most a szememre szakadó homályban a lélekzetem lesz... Hisz a becsületem adtam érte... Az üdvösségemet, ha úgy akarja!” Illyés Gyula hatalmas életművében nagyon nehéz lenne műfaji „sorrendet” állítani, de a leggyakrabban költőként megnyilatkozó alkotó sokszor kereste a drámai kifejezési lehetőséget. Számos alkalommal a magyar történelem jelentős sorsfordulóit örökítette meg (pl. Ozorai példa, Dózsa György), de ő is kutatta az ironikus-szatirikus hang másfajta műfaji-szemléleti hatását (pl. Bölcsek a fán). Olykor a tragédia műfaját érezte legközelebb magához. A sokat emlegetett Fáklyaláng volt talán egyik legsikeresebb drámai munkája, melyben 1848/49-es szabadságharc bukása utáni válságot, tanulságot igyekezett drámai formába önteni - érdekes „utójátékkal”, időrenddel, valamiféle drámai „feloldással”. Kossuthot és Görgeyt állítja szembe egymással 1849. augusztus 10-én Aradon. Illyés Gyula a dráma elején részletes környezetrajzot és a szereplőkről alapos jellemzést ad, - figyelemre méltóan többet, részletesebbet, mint mások egy-egy drámában. Pl. „Egy asztalon a falnál földig lógó nagy katonai térkép. Kezdődő augusztusi este, egy nappal Kossuthék lemondása, három nappal a világosi fegyverletétel előtt.” Nagyon érdekesek a szereplőket bemutató írói jellemzések egy-egy megszólalás előtt, — ez talán Illyés epikus alkatát fejezi ki. Pl. „Vukovics - harmincnyolcéves, mintaképe a kor hevesvérű magyar patriótájának: előkelő szerb család gyermekeként Fiúméban született s nevelkedett, vagyis a magyar igazságot most-gyúlt tűz lobogtatja benne; magyarul kamaszfővel tanult meg; Száva keresztnevét alig tíz éve változtatta Sebőre...” S ez az írói jellemzés még folytatódik, még néhány fontos mondat következik, s csak akkor adja szájába az elhangzó mondatot: „És ez az ember legyen fővezér?! Görgey?!” Tehát a hosszú 72
