Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Harmat Pál: Paradigmaváltások az orvostudományban (Birtalan Iván: Évszázadok orvosai)
társadalmakban is eltűrték, nyilvánvalóan a medicina életközeli jellegével függött össze. Jó példa erre az életközeliségre (a nem túlságosan vallásos korszakban élt) Korányi Sándor, Birtalan egyik tanulmányának tárgya. Nem Korányi volt a legnagyobb magyar orvostudós (Semmelweis, Szent- Györgyi, Ferenczi Sándor is megeló'zte), de minden bizonnyal 8 számít magyar földön Árpád sámánjaitól a mai napig a legjobb praktikus, gyakorló orvosnak. Egyénisége és módszere joggal nyűgözte le Németh Lászlót és Illés Endrét (mindketten írtak róla értekező' vagy szépirodalmi formában), akik orvosnövendék korukban közelről is megfigyelhették működését. Birtalan joggal szögezi le: Korányi példája bizonyítja, hogy milyen igaztalan az a vád, amely szerint a tudományos orvoslás türelmetlen és elzárkózik az empíria értékes, használható eredményeitől. Az úgynevezett természetes gyógymódok ismeretes módon úgy viselkednek, mintha az állítólag éteri magasságokban lebegő és életidegen tudományos orvoslással szemben ők őriznék az empíria kincseskamrájának kulcsát. Ha akadt magyar földön empirikus orvos, akkor az éppen Korányi volt — és ez a zseniális gyógyító támadta a legélesebben a manapság új életre galvanizálódni látszó (és a placebo-hatáson túl teljesen hatástalan) homeopathiát, régi magyar nevén a hasonszenvi gyógymódot. A régi kor embere hatalmas szorongással élt át olyan betegségeket is a vakbélgyulladástól a gümőkórig, amelyektől manapság jóval kevésbé kell rettegnie, és bár a vallásos jellegű praktikák — az adomány Apollónak, a zarándoklat Jeruzsálembe, Mekkába vagy Lourdes-ba — segítettek és segítenek csökkenteni a pszichés feszültségeket, a betegséghelyzet minden irracionalizmusában is fel kellett hogy tűnjön, hogy a doktorok empirizmusa itt-ott azért ténylegesen is csak használ valamit. A felvilágosodás koráig vagy tán még azon is túl, az orvosi praktikák általában hihetetlenül kezdetlegesek, sőt veszélyesek voltak ugyan, de a diéta, az éghajlatváltozás, a sérülések ellátása, hébe-hóba talán még a gyógyszeres kezelés (például a fájdalom- csillapításban) is csak hozhatott könnyeb- bedést, esetleg még gyógyulást is. Ezt a fejlődést nem szabad túlbecsülni — nem mintha a műtéti érzéstelenítéssel és az oltásokkal (az egyetemes orvostudomány két legjelentősebb felfedezésével) a medicinának ne sikerült volna milliók életét megmentenie. Sok millió más betegen viszont nem tudott, a mai napig sem tud segíteni. Amivel összefügg, hogy nemcsak Hippokrátész vagy Avicenna korában, hanem még a huszadik században is változatlanul dúl az orvoslásban, az orvoslás körül a régi babonaság. Az asztrológia, az úgynevezett természetes gyógymódok, az akupunktúra, a különféle vallási szekták (például a pszichiátria betiltására törő és ezen túl immár átfogó orvostudományi elméletet és gyakorlatot felállító, testi panaszokat is kezelni kívánó szcientológia) azt bizonyítják, hogy milyen vékony az emberen a civilizációs, tudományos máz, ha az egészségéért, az életéért kell szűkölnie. Ha ez manapság így van, még inkább ezek a vonások jellemezték az úgynevezett átmeneti korszakok orvostudományát. Birtalan külön írást szentel a német nyelv- területen változatlanul nagyon népszerű Paracelsus reneszánsz figurájának. Paracelsussal újabb, ha nem is teljesen következetes paradigmaváltás következett be; a német-svájci orvos nem csupán a vegytant vezette be az orvoslásba (mely vívmány jelentőségét nem lehet túlbecsülni), de középkori énje rendíthetetlenül ragaszkodott az iatroasztrológiához és a vízi, légi, föld— és tűzből jött szellemekhez. Az iatroasztrológiai áramlat sem halt ki még teljesen, nem csupán a medicina gyanús aljnövényzetében: pszichiátriai kórházak ápolói és nővérei (sőt, itt-ott orvosai) körében is kiirthatatlan a meggyőződés, hogy teliholdkor gyakrabban borul el a pszichotikusok elméje. Tanulmányai második csoportjában Birtalan azt tárja fel, hogy milyen mély változásokon ment át az orvos és az orvos- tudomány társadalmi helyzete a történelem folyamán. Az ókorban az orvosi sok helyütt inkább lenézett, megvetett mesterségnek számított, amelyet túlnyomórészt rabszolgák űztek. A tizenkilencedik és a huszadik század viszont még az angol nyelvű tudományos szociológiában is elérte, hogy míg a levélkihordóé vagy az esztergályosé a nem túlzottan magas tekintélyű „occupation’’-nak (foglalkozás) számított, addig az orvosé és persze másoké a fennkölt „profession” (hivatás) lett. 94