Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
szakokat meghatározó, egymásból-egymásba következő' hiedelmekben a közöset föltárni. Ez a közös mindenekeló'tt az emlékezet-emlékezés síkján bontható ki, méghozzá azáltal, hogy az emlékezésben nem egyszerűen egymásba nyílnak a korszakok, hanem maguk a korszakok is emlékezetként konstruálódnak, az adatok, a tapasztalatok, a történeti emlékek egyszerre, együtt, egymást értelmező', egymásra világító alakban jelennek meg. Legalább két elbeszélő' alakítja ki a történeteket, a Jacob Sprenger-György Attila néven bemutatkozó meg Institoris mester, aki olykor közvetlenül, máskor az eló'zó' néven szerepló' elbeszélő' tolmácsolásában adja tudtunkra történeteit-tapasztalatait. A közvetlenség és közvetettség váltogatása kellemes feszültséget eredményez, hiszen a leginkább az áttételes eló'adás biztosíthatja a rejtőzködés ama nyelvi formáit, amely a játékos fordulatoknak több hitelt szavatolhat. Még határozottabban: az archaizálás ott igazán célhoz vezető, ahol az időbeli távolság tudatosulása-tudatosítása beépül az előadásba; tehát ahol a nyelvi játék mozgatja a narrációt, nem pedig a narrációnak rendelődik alá (mintegy mellékes, pusztán „stilisztikai”-retorikai- tényezőként). Az Instiíorisnak ezerszavas, befejezetlen írása a befejezetlen szerelemről magára az írásra is reflektál, önreflexív előadásában a szerelem és az elbeszélés befejezetlenségére, sőt, befejezhetet.lenségére derül fény, a hangsúlyozottan „történés”-központú írás többfelé nyit, a címben megnevezett tárgy a szimbolikusba emelkedhet, létértelmező hangsúlyokat kap, valamint a több jelentésben használt megismerés drámáját generálja. S bár a nyelvhasználat ingadozása ebben a fejezetben is tetten érhető, a narrátor és az olvasó közé emelt elbeszélő tudatának megosztottsága általában a narráció poliszémiájához vezethet, „zsákmány és vadász voltam egy személyben” — hangzik el, mint ahogy korábban a szentség és az elkárhozás egyenlő esélyként merül föl. Mindkettő egy és ugyanazon magatartásnak, ám különféle nézőpontoknak következménye, amikor is semmi sem (lehet) azonos önmagával, minden magában hordja ellentétét. Ez a dualitás nem fordulhat át tudásba, ismeretbe, a megismerés a szellemi szférából átkerül a testibe, az egy személyben „mágus és inkvizitor” rádöbben kiszolgáltatottságára: „saját sorsát senki meg nem ismerheti”, szerelmének története pedig „zavaros, tragikusan befejezetlen és hiányt hagyó” marad, „reménytelen remény” éltetheti a továbbiakban, hogy „szerelemalatti szereim” — e „s e történet mégsem befejezett...” A három pont, a befejezet.lenség jelzése az elbeszélőtől származik, miként a szerelmi történet és a történet azonosítása, a személyes szférának és a világ- szerűnek egybeérzése(?), -lát.ása(?), -gondolása(?) pedig egyfelől e sors általánosíthatóságának jelzése lehet, másfelől viszont nagyon közelinek és elvontan távolinak egymásba játszására példázat.. Az oxymoronokkal gazdag nyelv ennek a széthasadó, de széthasadt.ságában is az egy tőről fakadtságra utaló világnak - világoknak megjelenítését vállalja, olyan szereplő lép színre, aki magában hordozza a világ természetes!?) kettősségét, az inkvizitor a megmerevített rend kérlelhetetlen őre, a mágus az elrejtett, a nem tudható, a praktikákkal hozzáférhető rejtélyes tudója; az elbeszélő látszólag ura saját történetének, egyben bizonytalan a történet kimenetelét illetőleg; a tapasztalat a csodának ellentettje. A boszorkányok feltámadása: emígy a cím és a zárófejezet, címe, „A boszorkányok ugyanis nem szoktak visszatérni: mint ismeretes, egyek és megismételhetetlenek” — eképpen fejezetünk egyik tanulsága. Ez a kétféle lehetőség egyként igaz, mindegyik más szinten, a személyes történetén így, a történetén amúgy. * 89
