Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)

tunk: az önerőből történő fólébredés mintha az individuum erejét igazolná, bár előtte a nem részletezett „csodálatos véletlen” az individuum hatóerejét erősen behatárolja. Csakhogy erről nem vesz a ciklus, a vers hőse(?), elbeszélője(?), a lírai én(?) tudomást, ezért a cím, de ezért a nem kevés öngúnnyal szolgáló befejező sor, a tagmondat-egészt tekintve látszólagos tautológia.

S ha a ritmust és rímeket mellőző verseket olvassuk, fölmerülhet a nem túlságosan jóindulatú kérdés: a „kötetlen”(?) beszéd birtokbavétele talán azért történik ilyen erővel, mivel kötött beszédben szólni még-már nem képes az ifjú költő? Vajon azért ezek a versek, mivel nincs eléggé birtokában a poétikai tudásnak?

A kötet prológusa (Nem bohóc, de) versformája aszklépiadészi strófa, epilógus (Kitérő'és kanyar vissza) szaffói strófa, a kötetben alkaioszi strófájú versre is bukkanhatunk (Mibe miért merülök). Egyszóval nem a szükséges formakultúra hiánya az oka a megszólalás minéműségének, hiszen a lényegre szorítkozni látszó, depoétizáló versbeszéd az antik met.rikájú verseknek is jellemzője. Hogy ez szintén hagyományba épülést jelez, igazolja talán az alábbi gondolatmenet. Az időmértékes verselés egymással meglehetős gorombán vitatkozó egykori bajnokai, Rájnis József például, de Révai Miklós és Baróti Szabó Dávid is, igen sok „alkalmi” verset szereztek, olykor ünnepi eseményekre küldtek verset (például egy főispáni beiktatásra), máskor pusztán (köznapi) tapasztalataikat kényszerítették bele a magyarul kipróbálandó versformába. Hogy aztán Berzsenyi elégikus és ódái fenséges hangnemet kölcsönözzön az immár a magyar irodalomba befogadott formáknak. Egy nagy ugrással: a XX. század költői fedezték föl, miként bukik akár a közbeszédből elő az időmérték, Weöres Sándor pentametere (Tóth Gyula bádogos- és vízvezetékszerelój mellé illesszük Devecseri Gábornak a horatiusi episztolák szellemében írt hexametereiből a következőt: „Kérek tíz deka sonkát és ugyanannyi szalámit”! „Formabiztos” költőink figyelmeztetése megfontolandó: az időmértékben elmondott szó nem feltétlenül fentebb stílű beszédbe való. Lövétei Lázár jó tanítványa neves elődeinek: antik mértékben is önmagát adja, depoétizál, deretorizál, úgy szakítja el magát egy bizonyos elvárástól, hogy felmutatja egy verselésbeli virtuozitás lehetőségét. A prológus és epilógus egybefogja a kötetet, de egymásnak is üzen, a prológus a megcélzott idealitást hangsúlyozza, a szubjektum meghatározhatatlanságával együtt (hiszen mit kezdjünk az olyan differentia specificákkal, mint „törvényes deviáns” vagy „hülye vonzalom”). Ugyanakkor a cím mintegy bevezeti, előkészíti a paradoxonokat, a költő—(tragikus) bohóc felfogás ellenében építi ki azt a területet, amelyen mozogni fog, a gátló tényezőket leküzdve tör célja felé, s e célratörés visz közelebb az ideális állapothoz. Csakhogy a négysoros hangvétele nemigen engedi, hogy valódi idealitásról lehessen megemlékezni, annál is inkább, mivel az epilógus részben visszavonja a prológust, részben kiteljesíti, jelezve, hogy a kitérő után visszakanyarodna. Hova? Ez az, amire az egész kötet felel, vagy amire az egész kötetnek kellene felelnie. A prológus négy sorát megduplázza az epilógus, hiszen a tevékenység is megkettőződik (Kitérő és kanyar vissza), a prológus emblematikus figurájával szemben itt Weöres egy műfaja révén idéződik meg, de a költészet más lehetősége is (,ódai”, „szürrealista”). Ám a cél kétséges, elérhetősége is, értelme is, talán ezért a kanyar vissza. Eredménytelennek a megtett utat mégsem lehet tekintem, a „baj”-ok ellenére sem volt teljesen fölösleges. A vers- és kötetzáró „S nem vagyok álmos”, részint a kötőszóval kapcsol az előzőekhez, a versegészhez, a kötethez, részint az önmegtartás groteszk változatát adja, talán az éberségét vagy a figyelmét is. A szerényen (?) saját pozícióját tudatosító versszereplő nyitott marad, a világra emeli tekintetét, nem engedi át

86