Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
gazdag; egy festő nem pusztán elődei manírját idézheti meg vásznán, hanem kollázsaiban, montázsaiban fényképeket, falevelet, más „anyagot” is prezentálhat, a maga eredendő környezetéből és használati funkciójából kiragadott tárgy egy kiállításon, egy műteremben új funkcióhoz juthat. Evvel a hasonlítással a nyelven, nyelv által történő újfajta szituáltság (vagy szituáltság-érzet) megjelenési formáit is jelezni szeretném: ha a legújabb korok elmélkedői különféle „nagy elbeszélések” és általában az elbeszélés érvénytelenítésében, kiüresedése ki- és felmutatásában érdekeltek, ha a világban végbemenő fordulatok szimulakrum- ként, jelennek meg a gondolkodói tudatokban, ha a pátosz, a valóságra közvetlenül referálni látszó írásmód XIX. századinak minősítendő, ha mindarról, ami hajdan költőiségként fogadtatott el, kitetszik, hogy hiteltelenné vált (és e feltételes mondatok még jódarabig sorolhatók), akkor a baudelaire-i álom a világról, amely (költői) jelek és jelképek tárháza, s amely a (költői) képzelet révén rendeződhet valóban költői világgá, idejét múltnak tetszik, az álom után a kijózanodásnak kell következnie, s bár nem feltétlenül Lucifer, de valaki mégis szüntelen figyelmeztet: Ébredj, Adám, álmod véget ért. A nyelv hasonlatossá lesz az eredeti funkciójából kiemelt tárgyhoz, ugyanabban az eljárásban értékelődik föl és le, s mintha e fölértékelődés és leértékelődés ugyanannak a magatartásnak lenne színe és visszája, méghozzá valahogy olyaténképpen, hogy mindkettő lehet színe is, visszája is. Nem tudjuk, aligha tudhatjuk, hogy az alulstilizáltság fájdalmas, kényszerű, netán dacos, megkeseredettségre valló tagadása-e a klasszikus modernségig visszavezethető „ornamentális” versnek-prózának, mikor is a mitológiai vagy akárcsak metaforikus ékítmény az irodalmi (nyelvi?) műalkotás lényegi részévé „stilizálódik”, vagy pedig a köznapi beszéd irodalmiként való elfogadtatásának dokumentuma-e. És ugyanígy nem tudjuk, aligha tudhatjuk, hogy az archaizáló, a felülstilizáló írás miféle „intertextuális” megfontolások révén teremti meg azt a paródia-kultúrát, amely még az irodalmi emlékezetet is az „ellenének” horizontjából szemléli. Mindenesetre meggondolkodtató, hogy e két törekvés egymás mellett él, egyazon irodalmi korszak végpontjaiként reprezentá- lódik, miközben egymáshoz képest szerepük komplementer is lehet. Annyi talán belátható, hogy a ma is népszerű, sokat utánzóit, különféle „legitimáló közösségek” által népszerűsített költő/költészet.típusok értelmezésekor a kritikusok nemcsak az általuk korszerűbbnek vélt elméleti téziseket alkalmazzák, hanem a választott költészetből is jócskán merítenek, s ez nem egyszer a kritikusi beszédet is meghatározza. Hiszen például a mai magyar kritikai nyelv változatai között szintén föllelhetjük az alulretorizált, beszédet, továbbá a túlstilizált, helyenként túlzsúfolt előadást, valamint az egzaktságra törő értelmezést szolgáló terminológiával fölvértezett értekező prózát. Egyáltalában nem bizonyos. hogy mindegyik kritikusi megszólaláshoz meghatározott költészet párosítható, viszont nemigen tagadható, hogy a kritika költészetet választott magának, és a választott költészet elfogadtatását igyekszik előadásának modalitásával erősíteni, nem egyszer a választott költészet nyelvéhez látszik idomulni, feladva a kritikusi távolságtartás sokáig (mások által még ma is) követelményként elfogadott formáját. A magam részérói roppant jelentőséget tulajdonítok az élő irodalom ama igényének, hogy a róla való beszéd sajátítsa el azt az értelmezési stratégiát, amely jelzi irodalomnak és a róla való beszédnek kölcsönviszonyát, egymásra vonatkoztathatóságát, azt a játékteret, amelyben a nem bizonyosan lényegileg eltérő modalitású megszólalások egymás mellé, legalább is egymás közelébe rendeltetnek. Egyre sűrűbben találkozunk olyan, szépirodalminak minősülő alkotásokkal, amelyek a maguk választotta irodalmi/művelődéstörténeti előzményekre 77
