Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: „A művészetnek, ha valóságos élményt jelent, van megtartó ereje" (Beszélgetés Szilágyi Istvánnal)
megjelenhet, esetleg újra előveszem, s valamiképp oldottabbá teszem. Szinte föllélegeztem, mikor a cenzúra elutasította. Persze a regény kézirata a kidénél maradt. Jött a változás, és mint „az átkos” idején kiadásra nem javallott könyv, rögtön megjelent, a cédula is rákerült, hogy tiltolt könyvek szabadon. De ez sem teremtett siker krónikát. Harmadrészt nem lehet ebben az évtizedben, de talán más korban sem, hatszázvalahány oldalas könyvet kiadni, amelynek egyetlen hölgyszereplóje sincs... — Eddig regényeiről beszélgettünk., de pályája elején több novelláskölete is megjeleni, s az utóbbi években is publikált elbeszéléseket. Egyenértékűnek tartja ezeket regényeivel? — Az első másfél tucatnyit szívesen elfelejteném. Nem minthogyha azokban volna valami, ami nem vállalható, hanem a mából visszanézve a koraiakat részint tapsifüleseknek érzem, másrészt nyilván nem mellékelhetem az olvasásukhoz a kor irodalmát, hogy azon belül ezek hogy nézhettek ki. Se sem mentegetni, sem kárhoztatni nem akarom én azokat. Viszont a későbbiek, amikor már regényeken gondolkoztam, azok már nem sikeredtek igazán novelláknak, zsugorított regényhelyzeteknek lehet tekinteni őket. Nem vázlatosak, de nem is a klasszikus novellaépítkezés szabályai szerint íródtak, holott igazából én azt szerettem volna. Vonzódtam a klasszikus novellához, végigelemeztem Apuleiustól Gelléri Andor Endréig mindazt, amit elérhettem, és szerettem volna mondjuk az 1960-as, 70-es korba elképzelhető Kosztolányi-novellákat írni. Csakhogy ehhez hiányzott Kosztolányi... A novellát csodának tartom, az egyik legnehezebb műfajnak. A XX. század magyar irodalma rendkívül gazdag jó novellákban. A mi irodalmunkban legalább annyira fontos a rövid próza, mint a regény. Amiket írtam, többnyire elbeszélések. Közben a novella iránti vonzódásom visszaköszön a regényeimben a regénybefejezések utolsó fordulatainál. A Tájkép tutajjal és a Bolygó tüzek című novellái vad, embertelen tájakon játszódnak. A tájnak tehát nemcsak a hosszabb lélegzetű prózában van kiemelt szerepe? — Nagyon lényeges számomra. A táj nélkül elképzelhetetlen az emberi létezése. A környezetnek nálam mindenhol motivikus jelentése van. Jajdon szelídebb környékének is. Az Agancsbozólban meg egyenesen döntő szerepe van. Jajdon esetében a táj cseppet sem sivár, de a többiben igen: lekopárítjuk, hogy premier planba kerülhessen az, ami történik benne. — Szilágyi István főszerkesztője egy kéthetenként megjelenő irodalmi lapnak, a kolozsvári Helikonnak. Fontos szerep jut tehát az irodalom szervezőjének is. Az erdélyi irodalmi lapok hagyományait követi szerkesztői tevékenységében? — A nagyon ifjúkori kitérőktől eltekintve én az életemet irodalmi lap szerkesztőségében éltem le. Harmincöt esztendeje ugyanazon bútorok között, ugyanannál az íróasztalnál dolgozom. Az erdélyi irodalomban a 60-as, 70-es években a számos szócséplő vita egyike az ún. népszolgálat körül forgott. Akik úgymond szerepet vállaltak a közösség életében, bizonyos fajta rezignáltsággal nézték azokat, akik csak írni szerettek volna. Én akkoriban valami tartózkodó malidéval szemléltem a népszolgálat apostolait, örökké rühelltem a fontoskodást. Közben észre se vettem — talán éppen ezért? —, hogy magam is ott cipelem a legény- egylet pingpongasztalait együtt a többiekkel. Az irodalmi lap szerkesztősége, ha nem is fórum, de műhely, melynek hátterében ott áll a szerkesztő keverőasztala. Az külön izgalmas dolog, hogy egymással párhuzamosan futó, épülő életművekből bizonyos időszakonként, „kiidegenít” a folyóirat egy-egy darabot, egy novellát, egy esszét, verset. Majd azzal, hogy egymás mellé rakja őket a szerkesztő, valójában új konstelláció teremtődik számukra, külön életet kezdenek élni együtt egy 74
