Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: „A művészetnek, ha valóságos élményt jelent, van megtartó ereje" (Beszélgetés Szilágyi Istvánnal)

tikatanára volt. Baránszky mindenkor hiteles embernek számított, aki meglepő módon még a 70-es évek erdélyi magyar prózájára is ráfigyelt. O írta a Kőhull...- ról, hogy ennek a regénynek a szerzője az elkövetkezendőkben nagy bajban lesz, mert bármit ír, mindig újra kell építenie a teljes eszköztárát, szinte a látásmódját is. Mindez azért nem volt igazán veszélyes, mert én mindmáig nem úgy tekintem profinak magamat, hogy feltétlenül a piacon kell lennem, s ehhez időről időre regényt kell írnom. Szemernyi — írhatnám — exhibicionizmus sincs bennem: nem ártott volna, ha egy icipici grafomániát eltanulhattam volna mondjuk Németh Lászlótól. Ugyanis számomra az fizikai nyűg, ha betűt kell leírni: nehezen ülök le, és könnyen állok fel, úgyhogy előfordul, ha végre rászánom magam az írásra, akkor az íróasztalomat körülbástyázom székekkel, muzsikáló szerkentyűvel, hogy ne tudjak felállni. Nekem nem írni nagyon könnyű. Sajnos úgy bántam az időmmel, mintha két vagy három életem lenne, vertikálisan, nem szinkronban. Nem zavart, ha tíz vagy tizenöt évig nem jelent meg könyvem. Viszont zavart az a felfokozott várakozás velem szemben, ami ennek a könyvnek a sikerét követte.- Az Agancsbozót tál mégis bizonyította, hogy ezek az elvárások nem voltak megalapozatlanok. Milyen tudatos alkotói szándék vezette az írót az újabb kihívás esetében?

— Amennyiben az előző regénnyel úgymond el kellett számolnom, mint örökséggel, itt ragaszkodtam ahhoz, hogy semmi kapott, öröklött vonzata ne legyen ennek az írásnak, hanem minden az általam szerzett világélményből táplálkozzék, és csak abból. Tehát hogy ezt a regényt úgy építsem meg, mintha az előzővel nem azonos szerzője volna. Ebben tehát volt némi tudatosság, de persze a bőrömből nem tudtam kibújni, bizonyos nyelvi fordulatok visszajárnak, immár nem archaizálva, hanem egy mikrotársadalmi nyelvalakítás szintjén. Annak a kisközösségnek a saját szlogenjeire gondolok. Ha tehát lenne bennem ilyen kifejezésteremtő készség, akkor az természetesen itt is érvényesült. Ekkor tudatosodott bennem az is, hogy én nem tudok olyasmit megírni, ami világos előttem elejétől végig, ami lezárt. Mindig azok az élethelyzetek késztetnek írásra, melyeket meg kell fejteni. Rájöttem, hogy ez már az előző könyv esetében is így volt, mert bár kellékeiben ismertem azt a világot, bizonyos emberi jellemzőket is, de ahhoz a regényben kellett elindítanom, életre keltenem a szereplőket, hogy lássam, mi történhet velük. Én azt nem tudtam, hogy Szendy Ilka hogy fogja végezni. Mindez sokkal tudatosabban és fokozottabban jelentkezett az Agancsbozót esetében. Tehát zárjunk össze néhány embert, teremtsünk olyan életkörülményeket, amelyek megfosztják őket az identitásuktól, visszaszorítják a személyiségvonásokat. Hasonlóképpen fogalmaznak, csak külsőségekben lehet megkülönböztetni őket. A számukra teremtett helyzet, mondhatnánk, laboratóriumi. Talán túlságosan is akkurátusán berendezett élettér, mikrovilág. Ezt fel is róják nekem, különben magam is említem a könyvben: mintha Verne úr rendezte volna be Kafkának. Aztán a barlanghámorban elkezdjük passzírozni őket. Az azelőtti életükkel szemben hozzunk valami újat, váratlant, és figyeljük, hogy változnak-e a súlyosbodó körülmények hatására. Nem tudjuk, mióta vannak ott, mire vannak ítélve, hogyan kerülnek ide, semmit se tudunk róluk, az életükről, mikor egyszer csak használható, gyilkos szerszámokat kell készíteniük, majd ezekből újabb modelleket. Tehát elmozdult kívülről a világ, „a velünk rendelkező szándék” most már elkezd valóban rendelkezni velünk. Mire a szereplők elkezdenek egyéni módon megnyilvánulni eladdig, hogy a regény végefele, amikor már a kitörési lehetőségeket latolgatják, s mindegyik történeteket mesél, ezek a tör72