Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: „A művészetnek, ha valóságos élményt jelent, van megtartó ereje" (Beszélgetés Szilágyi Istvánnal)
pályán. Egyrészt azért, mert harmadéves koromtól karcolataim, novelláim jelentek meg az akkori Utunkban, másrészt azért, mert az a joggyakorlat, ami rám várt volna, messze nem az volt, mint amit én elképzeltem akkor, amikor az egyetemre beiratkoztam. Ügy szereztem meg a jogi diplomát, hogy tudtam, a 60-as évek Romániájában jogász nem leszek. De a jogi stúdiumok azért nem vesztek kárba, az a prózaírónak rendszerint hasznára váhk, ha a bölcsész előképzés helyett más foglalkozás logikája segíti az építkezésben.- Szilágyi István első regényében, az Üllő, dobszó, harang ban időbontással próbálkozott. Kísérletnek lehel tekinteni ezt a később már nem jellemző technikát? — Annak a regénynek már a tipográfiája is jelzi a keresést, a történet időben való elhelyezésének módozatait. Valóban tudatosan kerestem az idő uralásának lehetőségeit. Kísérleteztem azzal, hogy egy adott korban játszódó történet hogyan jeleníthető meg időben: mennyiben segítenek a keret-megoldások, hogy bizonyos értekező prózai mozzanatok a szövegbe „oldottan” illeszkedjenek.- Volt olyan kritikusa, aki Kő hull apadó kútba című regényének nyelvében a szecesszió stílusjegyeit vélte fölfedezni. Igaznak tartja ezt az észrevételt? Egyáltalán: érdekli, hogy ki mit vesz észre az írásaiban? — Számomra az a fontos, hogy én mennyire vagyok megelégedve — vagy talán ez túlzás —, mennyire tudom elfogadni önmagámtól azt, ami a kezemből kikerül. Ami pedig a szecessziót illeti: azokban az évtizedekben ez egy lekezelt, megfin- torgott művészeti irányzat volt, szerintem mindmáig az utolsó, amelyik valódi artisztikumot is hordozott. Persze én nem valami szembenállásként voltam a szecesszió híve, még csak azt sem mondhatom, hogy a szeceszió híve lettem volna, viszont ennek a regénynek a kora a szecesszió virágzására esik. Ha tehát a történet akkor játszódik, miért ne lehetett volna ezt felvállani? Bizonyos fajta szecessziós díszítőkészségek szecessziótól és ahhoz való igazodástól függetlenül sajátjaim is. Sőt, különösen az értekező részeknél, melyeket nem tartanak ugyan a regény erényének, egy bizonyos neobarokkos túlfűtöttség is megfigyelhető. A mából visszanézve így látom a mindjárt huszonöt évvel ezelőtt írt regényt. De visszatérve Adyhoz és a megörökölt világhoz: ezt a tájat, gondolkodásmódot és nyelvhasználatot sajátomnak éreztem. Bár a nyelvvel tudatosan, elemző módon nem foglalkoztam, de tudtam, hogy ez az enyém, mert nálunk így beszéltek, így gondolkoztak. Harmincesztendős koromban azt is tudtam, hogy ha én a saját korom tematikájából valamit meg akarok írni az általam hozott nyelven, akkor az úgy nézett volna ki, mintha a József Attila lakótelep közepén egy kúriát akarnék építeni. Közben úgy éreztem, hogy ezzel az örökséggel valahogy tartozom, el kell számolnom vele. Tehát az eszköztárnak ez a kévéje így nézett ki. Másrészt, amikor elkezdtem a regényt megírni, akkor zajlott Erdélyben a kisvárosrombolás. A 80-as évek második felében a világ fölkapta a fejét a romániai falurombolás hírére, viszont amikor tizenöt esztendővel azelőtt a lényegében magyaros-szászos erdélyi kisváros sajátos jegyeit a buldózerek elintézték, akkor persze a világ ezt észre sem vette, hiszen akkoriban a később annyit gyalázott pártvezér együtt parádézott Bukarest sugárútjain Johnson elnökkel és fogadták a Buckingham-palotában, az Élysée-palotában, a Fehér házban és így tovább. Mindenkinek az fáj, amit elveszít. Az akkori közigazgatás átszervezésével az új megyeszékhelyekre ipart ejtőernyőztek, így tették tönkre a két gyönyörű székely kisvárost: Sepsiszentgyörgyöt és Csíkszeredát, de Zilah és egy csomó más erdélyi város is erre a sorsra jutott. Elvesztették hajdani karakterüket. Ügy éreztem, rögzítenem kell, meg kell örökítenem egy olyan kisvárosképet, amely Soprontól Lőcséig, Sárospataktól Kézdivásárhelyig mégiscsak sajátos életkerete volt ele70
