Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Monostori Imre: „Visszabontásérzék” avagy: „az érintettségek hálójának a megteremtése” (Sándor Iván: Tengerikavics)
Méghozzá szabályos rendben. Egyszersmind egységet, szoros összetartozást, sőt összekapcsolódást is sugallva és igazolva. A kötet utolsó oldalán pedig maga az író ezzel a nyomatékos mondattal búcsúzik az olvasótól (úgy is mondhatnánk, hogy tájékoztatást, felvilágosítást ad az olvasónak): „Ennek a magánregénynek a köztörténetekről szóló oldalai az elmúlt huszonöt évben írt esszéimen alapulnak.” (Kiemelések az eredetiben — tehetnénk hozzá fontoskodva.) Mindezen kívül a könyvben, ebben az irodalmi műalkotásban (hogy bizonyos esztétikai szempontokra is utaljunk) még „valódi”, tényleg kézzel fogható dokumentumok: családi, régi családi fényképek is sorakoznak. A Tengerikavics mindazonáltal a teoretikus megközelítési módok tárháza is. Talán-talán ennek a látszólag bonyolult műfajú prózának ezek a gondolati, elméleti és: elmélkedő rétegei tűnnek leginkább — legalábbis közvetlenül - egyre közelebbinek Sándor Iván mostani prózaírói világszemlélete fő irányaihoz, vonalaihoz. Ragadjunk csak ki egy kettős felületet ebből a prózaszövegből! A „Károly bácsi targoncája” című fejezet vallomásosságában (is) az emlékezés és az asszociációs rendszer működését szemlélteti, rögzíti is az író. A hallott történet, majd a régi térképek és régi fényképek értékelgetése közben fölvázolódik egy külső, múltbéli képi világ asszociációs rendszere is; amelyben egyszersmind a már egyszer (de szigorúan csak egyszer) megtörtént, megesett esetek, aztán a valóban létező személyek, tárgyak, sugallatok, mozdulatok (stb.) az ő számára úgy válnak a sajátjává, hogy a külső és a múlt egyszercsak belsővé és je/erí,idejűvé alakul át. A dédnagyapa pipájának a füstje (például) „magasra száll, ahogyan az szokás, ha jön egy kis szellő. Úgy érezte, hogy szép, ami megelevenedik előtte. Az a tágabb háló mindig foglalkoztatta. Az élete mögül felszívható történések. [...] Fontosabbak a nagy szerkezetek, a mentalitások. Csakis így közelíthető az, amit az idő elhatárol. [...] Sohasem hallott még Károly bácsiról, az anyai dédapjáról, de már régebben is úgy érezte, hogy legalább a múlt század közepéig vezetnek vissza a szálak, amelyekhez hozzákötődik. Azzal, amit a nénje a hajdani hordárról mondott, most igazolódott benne ez a visszabontásérzék. Összetalálkozott benne az ágyúk füstfelhője és annak a pipának a magányos füstje.” Ezután a fejezet (ezek után a mondatok) után van „bevágva” aplikálva Sándor Iván egy korábban írt tanulmányának egy részlete: Vukovics Sebő emlékiratairól. (Ennek eredeti címe: A memoárszindróma, keletkezési ideje: 1982.) S ebbe, az újólag megidézett tanulmányrészletbe (tehát nem a „személyes” próza szövegébe) van „bevágva”, aplikálva egy valódi fénykép: amely a még ifjú szüleit ábrázolja a következő képaláírással: „... az anyja bal kezében van a karikagyűrű... Szép, harmonikus, egyszersmind jellemzően fontos is ez a „szövetminta”, ez az egymásra kopírozás. S nem is kell külső, idegen, esetleg erőltetett magyarázat a „miért”-re. Ott van az a Vukovics Sebő memoárjáról írott tanulmány idézett részének a befejező soraiban. A jó memoár - mondja (mondta) itt Sándor Iván - olyan, mint egy sziget. „Csakhogy nem az elzárkózók, a menekülők szigete. Olyan szárazföld, amely egyszercsak felbukkan a feledésből. Elő vegetációja van. Lehet ezért jövője is. De a föld sói csak létező szervezetbe szívódnak fel. Milyen hát az élő szár: a jelen? Mit hasznosít a volt-hóY! E minden memoár igazi kérdése.” S persze nemcsak a memoároké -, tesszük hozzá mindehhez, hanem az író Sándor Iván egyik legfőbb kérdése is. Mint írói feladat, mint írói vállalkozás. Az elmúlt idő „folyamatos jelenné” lényegítése. A személyes és a történelmi „közös horizont alá” vonása. 0 is törekszik olyan „létterek”-hez áthidalásokat építeni, amelyben személy szerint, személyesen „soha nem járt”. Mint író, Sándor Iván az 55
