Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Márton László: Sándor Iván századvégi történetei

egyik mondatról a másikra — egyszerre csak az ő szemével követjük a leírás újabb szakaszát.

A jelszószerű halmozás nem a leírás nagyobb tömbjeit, hanem a szintaktikai egységeket tömöríti („bizony, fiúcskák, kisuraim, kispajtásokkiselvtársakkistest- vérekkismagyarok”); ez is lehetne a szatíra eszköze, de a nyelvi mágia eltávolítja a szatírától és a látomásosság felé viszi. Az alább következő' (megintcsak zárójelbe tett) halmozást a regény utolsó eló'tti fejezetéből választottam: ez a szövegrész a szintaxison keresztül érzékelteti nemcsak azt, hogy a gyerek és a férfi most már szót tudnak váltani egymással, nemcsak azt, hogy a férfinak (az ő nézőpontjából követjük a jelenetet) kétségei vannak saját nyelvi kompetenciáját illetően, só't személyisége hitelességét illetően is, hanem azt is előkészíti a maga nyelvi eszközeivel, hogy a fó'cselekmény fiktív-szürreális (ugyanakkor szinte meghitten determinált) helyszíne abban a magyarországi tájban folytatódik, amelyet egy másik idősík realisztikusan idézett fel. íme:

„Tudta, hogy lépteik nem tévesztendők: össze holmi meneteléssel, amikor homályba merül a levonuló múlt és a jövendő' megjelenik a horizonton. Ismerte, átélte, részese volt, ha nem is mint vezénylő', de vezényeltként [most jön a zárójel — M.L.j: (azoknak a fel-fel-fel-felfel-felfelfelé haladásoknak, amelyek kijelölt célok felé irányultak, és [...] hangszórók recsegése, indulók harsogása közben egybefolyt a nép, a nemzet, a proletár, a polgár, és mint valami sportpályán kiterített hatalmas lobogón, egymásra kopírozódott [! — M.L.] a zöld halom, az ötágú csillag, a kettó'skereszt, és a kalapács, a búzakalász meg a koronák ékköveinek fénye, a lépés ütemét pedig a darutollas, a munkásoverállos, az árvalányhajas, a vörösnyakkendó's, a huszármentés, az árpádsávos felvezető' csapatok diktálták, zengett a kitartáseló'renemnemsohaszabadságélettértestvériségmagyarságszo- lidaritásúribecsületszóegyenló'ségfelfeltirabjaigyó'zteseihívó'ikiválasztottjaiáldo- zatvállalóiküldetéstudattólhajtottjaiaföldnek); [zárójel bezárva — M.L.] most, habár az előrehaladás kétségtelen volt, azonban benne magában.” Aki azt hiszi, hogy ez karnevál, a szónak Hamvas- vagy Szentkuthy-féle értelmében, az téved. Nem szatíra, nem is karnevál, hanem allegorézis: a közép-európai beszorítottság, a tündérkertes átváltozások megannyi jelkép-alakzata. Kétségkívül haladunk, de leginkább önmagunkban.

Az Átváltozások kertjében nincsenek háromszögelési pontok, és a szereplőit eró'tere sem írható le valamilyen egyszerű geometriai formával. A fönt idézett zárójel bezárulása után kevéssel fel fog bukkanni egy asszony. Egyelőre nem tudhatjuk, hogy azonos-e a szocreál idó'síkban szerepló' tanítónó'vel. Lehet. Nem biztos. A férfi azonossága felól még eró'teljesebbek a kétségeink. Aztán a kétségek így vagy úgy szétfoszlanak - ám velük együtt a geometrikusán leírható viszonyrendszerek is. Az Átváltozások kertje, a maga jelenidejűségében, így tud szintén századvégi történet lenni.

Sándor Iván szépprózáját olvasva, mindannyiszor az az érzésem, hogy áttörést hajt végre. Át kell törnie saját elbeszélői feltételrendszerének akadályain. Azon, hogy egyszerre teremti meg és függeszti fel egy-egy helyzet realitását. Azon, hogy rögzít egy nézőpontot, majd rögtön át is helyezi máshová. Azon, hogy a narrációnak meg kell teremtenie önmaga írói legitimációját, miközben el kell hitetnie az olvasóval, hogy ez eleve adott; ugyanakkor hangsúlyozza is a megteremtés gesztusát. Ez az áttörés sok energiát követel az írótól, sok figyelmet az olvasótól, de megéri, mert végbemegy; s én ezt tartom elemi írói történésnek. És ami ennek nyomán létrejön; erélyesen (és elégikusan) összesűrített elbeszélői tér, igen messzire vezető' belső' távlatokkal.

52