Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 5. szám - Lászlóffy Aladár: Wesselényi telén (regényrészlet)

Hányszor változnak meg a színhelyek. A szobában továbbtolnak egy kasztent, leterítenek egy futószőnyeget, s kész. Egy ház egész berendezése megváltozik hányszor. A cserépholmi eltörik, a bádog behorpad, a szita kilyukad, a töltött széket moly rágja, szú eszi, a huzat elévül, új gazda, új divat, vagy csak egy kéménytűz korma, szaga eszi bele magát, de jöhet sorra mindent feldúló megszállás, fosztogatás. Valami által egyszercsak odalesznek a sokáig meghitt sarkok. Az ősi fészkek. Isten egyszersmindenkorra rendezte be a maga szobáit, a tájakat. Nem évszakok fényviszonyai, de évezredek bevilágításai sem változtatnak sokat rajtuk.

Különös, egyáltalán nem bűvös, nagyon is egyszerű, szigorú és nagyon világos valami a dolgok szerkezete. Nem kellett ahhoz soha kancellárnak, elég volt akár kőművesnek lenni, hogy valaki átlássa és megértse. Dehát mi is ez? Valami ki sem mondott parancs, mely szerint kell valami közönynek is látszó távolságtartás, felsőbbséges szívtelenség, még hogyha titokban szeret, szomorú és szánakozik is, csak nem mutathatja; kell ez a keménység ahhoz, hogy végül összeálljon és meg is kössön, megszilárdulhasson a helyzet,a rend, a fal. Az egész szerkezet az időn alapszik, mely hosszabb a leghosszabb emberéletnél. Az a valamikori valóságos vagy csak jelképes Kőműves Kelemen, aki maga is holmi régebbi törvények efféle szövevényébe bonyolódott, annak vetette alá magát és családi érdekeit, - azzal a bizonyos szemszögből diadalmas, másból iszonyú rémtettel együtt a Dévák, Erdélyek, s bármely erős várak, országok, hazák, építésének alapvető' törvényét hozta meg, statuálta s alkalmazta is mindjárt.

Erazmusz ilyenkor, a megértés örömében, melynek megkönnyítését mindig valamelyik tanítójának, apjának, nagyapjának, keresztapjának tulajdonította, a megindultság és elérzékenyülés hevében egy darabig azt tartotta a világ legokosabb emberének, akivel legutóbb beszélgetett. S mivel sokszor lehetett fültanúja alkalmilag mindhármuk eszmecseréinek, ezt a hármast helyezte mindenek fölé, tudás és bölcsesség dolgában.

*

Az egyetlen, ami a nagyapa katonaálmaiból átragadt a fiúkra, hogy szerették néha eljátszani a „segédtisztet”. Merev méltósággal állni például akár láthatatlanul, a vállakig sem érve egy tömegben, például egy temetési menetben, s úgy lépkedni, mintha ez fontos hadiszemle, ország-világ előtt zajló katonai parádé volna. Különösen nagyapjuk délcegen roggyant alakja mögött ment jól a játék. Jó segédtiszt volt valaha minden nagy hadvezér. Annak a biztonságnak a közérzetében, hogy most már ezredek, táborok, egész seregek engedelmeskednek az embernek, idejében be kell épülnie, az önfegyelem részeként annak az ünnepélyes, de kitüntető engedelmességnek, mellyel előbb valami igazi nagyságot szolgál. Ez valószínűleg így lehetett mindig, minden időben. Hannibál valaha így követte, ezzel a tudattal bálványozta apját. Sőt az időkön is átível az igazi katonákban az ilyen érzés. Erazmusz emlékezett a rézkarcra valami német lexikonban: Caesar Nagy Sándor sírjánál... Ez a bentjátszott titkos segédtiszt még sokáig bújócskázott a játékból kinövő Erazmusz tartásában. Elképzelt helyzetekben, elképzelt alakok, a semmi mögött is így tudott állni. Mintha arra várna, hogy az épp előtte álló

19