Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 1. szám - Olasz Sándor: Ez volna az életünk (Sándor Iván: Századvégi történet)
letartóztatandók listáján, de régi barátja (az újra császárhű kapitány) Losonczy gróf segíti bujkálását. Az álnevű Orczy ettél kezdve már csak Wanda „élvezetté erőszakolt” ürességével kénytelen megelégedni. (Ez idő' alatt Clara és apja Katalin cárnó'nél keresnek támogatást.) Végül a rejtó'zködó' Orczyt - teljességgel érthetetlenül — az államapparátusban helyezik el. E néhány mondatban összefoglalható sztori persze nem ilyen könnyen hámozható ki; az olvasó többször is tanácstalan, nehezen tudja fölfogni a nagyobb összefüggéseket. Ha valamit sikerül megfejtenie, arra döbben rá, hogy a fölismert összefüggésrendszer mögött újabb rejtélyek sorakoznak. Balassa Péter találó megfigyelése szerint „a történet érdekessége éppen az, hogy szinte minden elvész, még mieló'tt történne valami; még mieló'tt az értelemadás és a cél artikulálódna”. Nincs célelvű linearitás, nem valahonnan indulunk valahová, s az egyébként áttekinthető' történet (ld. a fenti kivonatot) áttekinthetetlenné válik. Mivel az eseményes, történetszerű elemek, megtörténtségek nem az ok-okozatiság és az idó'rend (kauzalitás, kronológia), hanem a szinkronitás/aszinkronitás ritmusa és az asszociativitás ritmusa alapján rende- zó'dnek el, a Századvégi történetben - Sándor Iván sok más regényéhez hasonlóan (például Ködlovas, 1983) - valami kaleidoszkóp-jelleg érvényesül. (A linearitáshoz való viszony változását azonban Sándor Iván sem zárja ki. Igaz, nem az évtizedekkel korábbihoz való zavartalan visszatérést képzeli el. Az író sokféle hangon szólalhat meg, s a többféle „részbeszéd” egyike lehet a lineáris történetmondás.^) Látszat és valóság szüntelen egymásba játszása valójában azt az egyetlen történetet szolgálja, amely éppúgy nevezhető' a történetvesztés, mint az identitásvesztés történetének. (Clara és Orczy romantikus szerelme távolról ugyan a régi Nagy Elbeszélésekre hasonlít. „Tehát vannak még nagy történetek” - mondja Losonczy a hercegnó're és a testó'rtisztre gondolva. Kijelentése azonban akár ironikus megjegyzésként is értelmezhető'.) Ami megtörténtnek tűnik, arról is kiderül, hogy képzelet csupán: „Elképzeltem csak ezt a pillanatot, mégis mintha így történt volna.” Sokszor arról sem tud semmit, ami körülötte történik: „...tudhatjuk-e egyáltalán, hogy mi történt? Minden végbement, az is, amiről tudunk, az is, amiről gondoljuk csak, hogy tudjuk, még az is, ami nem is történt meg vagy ami talán megtörténhetett volna...” A regény elbeszélői kvázi-események hálójában vergó'dnek. „... sokszor néztem végig, hogy semmi sem történik” — mondja Orczy, s ez talán igaz is lehet, ha a külső' történet statikájára gondol. A belső' történet azonban rendkívül dinamikus, s komoly írói föladat ezt a belső' mozgalmasságot visszaadni. Ily módon nemcsak az a kérdés, hogy mit lehet elbeszélni. Éppoly izgalmas a „mivel”? is. Bár a Századvégi történet nem tartozik a metanarrációs, az írást tematizáló regények közé, de írói gondokra utaló szövegrészek még így is felfedezhetők: „Hogy miról tartottam fontosnak a szavakat egymásba fűzni?; mert munka volt a beszéd, formát keresni a szertágazó érzéseknek, megtalálni egy felvillanó ráisme- rés kapcsolatát azzal a kétellyel rögtön, amely kísérte...” Sándor Iván mélyen átérzi „a szavak hitelvesztése utáni regénykorszak” nagy dilemmáját: hogyan lehet hiteltelen szavakból hiteles regényszöveget teremteni, s valami olyat elmondani, amit a nyelv még nem fejezett ki.^ „A regényben (is) vannak Változók 1 2 * 1 Balassa Péter: Századvég, idő előtt. Jelenkor, 1987. 12. sz. 1151 2 Századvégi történet. Budai Katalin beszélget Sándor Ivánnal és Németh Gáborral a regényről. Alföld, 1995. 12. sz. 45. 1 Sándor Iván: A regény jövője. Tiszatáj, 1997. 5. sz. 64-66. 39
