Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 4. szám - Pomogáts Béla: Erdélyi magyar katolicizmus

jogegyenlőséget ígért, emellett 22. paragrafusában tételesen is a következőket mondta ki: „A lelkiismeret szabadsága korlátlan. Az állam az összes vallásfelekezeteknek egyenlő szabadságot és védelmet biztosít, amennyiben gyakorlásuk nem ütközik a közrendbe, a jó erkölcsökbe és az állam szervezeti törvényeibe (legilor de organizare ale Statului)”.

4./ A római Szentszékkel 1927-ben megkötött és 1928-ban közzétett Konkordátum, amely a római— és görög katolikus egyház számára teljes szabadságot, ezen belül iskolaállítási szabadságot helyezett kilátásba.

5.1 Az 1928-ban elfogadott, úgynevezett „kultusztörvény”, amely ugyancsak megerősítette a hitfelekezetek szabadságát és egyenjogúságát.

6./ Románia 1938-as alkotmánya, amely az 1923-as alkotmánytörvénnyel teljesen összhangban (annak szövegét megismételve) rendelkezett az egyházak szabadságáról és jogegyenlőségéről.

A két világháború közötti korszaknak ezek a törvényei, szerződései és rendelkezései mindazonáltal ellentmondásos helyzetet teremtettek, és igazából nem voltak alkalmasak arra, hogy az egyházi autonómiák kiépülését elősegítsék. Egyrészt a Gyulafehérvári Határozatokat, amelyek Erdély bekebelezésének alkotmányjogi megalapozását jelentették, a bukaresti nemzetgyűlés sohasem emelte törvényerőre, nem cikkelyezte be, és a román kormányok sohasem fogadták el. Ugyancsak elmulasztották végrehajtani a nyugati nagyhatalmakkal kötött kisebbségi szerződés rendelkezéseit. A román alkotmányok — a vallásfelekezetek egyenjogúságának rögzítése mellett és ezzel tulajdonképpen ellentétesen — külön előjogokat adtak a görögkeleti orthodox egyháznak, mint „uralkodó egyháznak” és bizonyos mértékig ugyancsak előjogokkal ruházták fel a görög katolikus egyházat, mint amelynek „elsőbbsége van a többi felekezetek előtt”. Emellett (francia példára) mind a Konkordátum, mind a kultusztörvény tárgyalása során elutasították azt, hogy az egyházak „jogi személyiséget”, azaz valóságos autonómiát kapjanak. Ilyen joggal csak az egyházak különféle intézményei: a szerzetes- rendek, az alapítványok stb. rendelkezhettek. A romániai jogrend ilyen módon messze elmaradt a korábbi magyarországi alkotmányosság mögött, amely a román és a szerb nemzeti egyháznak széleskörű jogi személyiséget, következésképp önkormányzatot adott.

Az egyházi autonómiának adottak voltak a jogi alapjai, és tulajdonképpen adottak voltak intézményi keretei is, hiszen az erdélyi történelem évszázadai során mind a római katolikus, mind a protestáns egyházak építettek fel olyan intézményeket, amelyek a belső önkormányzat szervei voltak, és teljesebb közületi autonómia birtokában meg tudtak volna alapozni legalább valamilyen részletes nemzetiségi-kisebbségi egyházi autonómiát. Ilyen intézményeknek tekinthetők a református egyház kerületi zsinatai, amelyek a világi híveket is hagyományosan bevonták az egyházkormányzás munkájába, és ilyen volt az erdélyi magyar jogfejlődés és egyházkormányzat különleges történelmi produktuma: az Erdélyi Római Katolikus Státus, amely évszázadok alatt fejlődött rendkívül korszerű, huszadik századi egyházszervezetté; a katolikus autonómia igen nagy lehetőségeket kínáló intézményévé.

83