Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Ittzés Mihály: Kelet és Nyugat találkozása Kodály életművében
ki a helyünket a népek kórusában, ha képesek vagyunk megőrizni saját hangunkat, s nem a nyomtalan beolvadást választjuk. Épp ezért gondolta, hogy „[...] biztosabban haladunk a világzene felé a csuvasfóldön át, mintha egyenesen nyugatra mennénk.” Ennek a gondolatnak a jegyében született meg az Ötfokú zene III. füzete is, melybe cseremisz népi dallamokat válogatott össze a zeneszerző. Ugyancsak cseremisz, vagyis mári népdalok adták a Bicinia hungarica IV. füzete legtöbb darabjának alapját; továbbá az első finnugor kongresszus alkalmából énekhangra zongorakísérettel is feldolgozott öt hegyi-mári népdalt, Vikár László, egészen friss helyszíni gyűjtéseinek anyagából. Igazi jelentőségét akkor érthetjük meg Kodály ezirányú munkásságának, ha tudjuk, hogy még a század elején felfedezett régi magyar népdalkincs is idegenként hatott a zeneileg művelt körökben, illetve a magyar nóták kedvelői számára. Kodály tehát zenei-kulturális missziót vállalt azzal, hogy mind zeneszerzői, mind pedig pedagógiai munkásságában helyet adott a keleti zenei örökségnek, s ezzel mintegy kaput nyitott egy új világra azok előtt, akik a nyugati, legerősebben a német zenei gondolkodás és ízlés hódolói voltak, illetve a társadalom azon széles rétege előtt, amely a 19. századi nóta, népies műdalirodalom, a cigányzene bűvöletében élt csak. A népzene, mint a különböző népek megismerésének eszköze, többször is felbukkan Kodály írásaiban. Már 1929-ben, a Bárdos Lajos szerkesztette 101 magyar népdal előszavában feltűnik ez a gondolat. Elsősorban persze a magyar népzene kincseit akarta népszerűsíteni a fiatalok, a cserkészek között, de hozzátette: „Énekelje a magyar fiú idegen népek dalait, énekelje a maguk nyelvén. így ismeri meg belőlük a népeket, így tanulja meg jobban a nyelvüket, amire eléggé nem igyekezhet. De előbb magunkat ismerjük meg, hogy el ne tévedjünk a világ rengetegében.” Idézetünk első mondata igen közeli rokona Schumann gondolatának, amelyet a fiataloknak címzett „Zenei házi és életszabályok” között találunk. Kodály maga is idézte a 19. századi német mestert, amikor „Ki a jó zenész?” címmel beszédet mondott a Zeneművészeti Főiskola 1952-53-as tanévzáróján. Schumann tehát ezt írta: „Hallgass figyelemmel minden népdalt, ez a legszebb dallamok kincsesbányája, s általuk megismered a népek jellemét.” Ugyanezt a problémát és feladatot megfogalmazta egyik 1966-os amerikai előadásában is: „Hogy megértsünk más népeket, előbb önmagunkat kell megérteni. Erre pedig semmi sem alkalmasabb, mint a népdal. Más népeket is népzenéjükből lehet a legjobban megismerni.” Van-e e mondatokon és a már hivatkozott kis gyűjteményeken kívül más dokumentuma Kodály ilyetén gondolkozásának? Nem kell mást tennünk, mint átnézni a Kerényi György közreműködésével szerkesztett Iskolai énekgyűjtemény tartalomjegyzékét. A negyvenes évek elején készült munka második kötetének Függelékében szlovák és román népdalok is találhatók a finn dallamok, gregorián példák és genfi zsoltárok mellett (igaz, mind magyarra fordított szöveggel). 1946-ban a szerző erre a gyűjteményre hivatkozott, amikor megjegyzéseket fűzött egy tervezethez, amely a Dunatáj országainak együttműködésével foglalkozott. Ezt írta: kis lépések politikáját kell folytatni és „[...] előbb meg kell ismertetni a dunai társadalmakat, mindenek előtt az ifjúságot, az együttlakó népek alkaltelemeivel, kultúrájával, társadalmi törekvéseivel. Ilyen ismeretközvetítő, bemutató munkát magam is végeztem, amikor egy iskolai énekgyűjteményben a magyar dalok mellé - nyilvánvaló ösztönzésül — felvettem egy-két példát közvetlen szomszédaink dalaiból.” 73
