Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium III. (I. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)
minthogy innen nézvést a világ végtelennek tetszik, mi is engedünk annak az illúziónak, hogy az örökkévalóságot érintjük. Nem véletlen, hogy Tiberius ezernyi lehetó'ség közül éppen ezt a helyet választotta. Reggel fölébredt, és kiment az udvarra. A palotaudvar elég kicsi. Régebben se lehetett nagyobb, mert tízegynéhány lépés után szakadékban végződik. A fémkorlátnak támaszkodom, és lenézek a mélybe: szédülés fog el, lábam erőtlenné válik, mintha vattából volna — borzalmas ez a szakadék: a függőleges sziklafal vagy tizenöt emeletnyi mélységbe zuhan lefelé - a tengerbe. A vizen himbálózó csónak dióhéjnak látszik innen. Izgatni kezd ez a császári villa kijáratától alig pár lépésnyire tátongó, szédítő mélység. Tudni kell ugyanis, hogy mi zajlott ezen a helyen Tiberius idejében. Amikor a császár ideköltözött, hatvanhét éves volt. A hajdan magas, délceg, szép férfit addigra már tönkretették a háborúk, távoli hadjáratok, az udvari intrikák, összeesküvések. Capri egyfajta azilumot, menedéket jelentett neki. Csakhogy épp itt, az ideális visszavonultságban fejlődtek ki azok a tulajdonságai, amelyek már korábban is kiütköztek rajta: az emberekkel szemben táplált bizalmatlansága, gyanakvása és páni félelme a rossz szellemektől. Suetonius A Caesarok élete című művében Tiberiusról rajzolja meg az egyik legkifejezőbb portrét. Tiberiust — írja a római történetíró — kegyetlenség és bujaság jellemezte. Uralkodásának Capri szigetén eltöltött utolsó "evei a szörnyű terror, a legabszurdabb besúgások alapján elrendelt lefejezések évei. A börtönök megteltek, a kínzások általánosakká váltak. Az elítélteket kampókkal vonszolták a vesztőhelyre. Arról a helyről, ahol most állok, Suetonius írása szerint „... az elítélteket hosszan tartó, válogatott kínzások után /Tiberius/ szeme láttára a tengerbe dobták, odalent pedig haditengerészek csapata fogadta a tetemeket, és rudakkal-evezőkkel kiverte belőlük, ha pislákolt még bennük az élet.” Úgy élvezte a kegyetlenkedést, a halálosztást, hogy „nem múlt el nap halálos ítélet nélkül”. Idejét kínzásokkal és szexszel múlatta: „Capri magányában - írja Suetonius — megtervezett egy szalont titkos kéjelgések színhelyéül, ahol mindenhonnan felhajtott lányok és kéjfiúk csapatai meg természetellenes közö- sülési módok kitalálói, akiket 'spintriák’-nak hívott, hármas sorokba láncolódva fajtalankodtak egymással szeme láttára, hogy a látvány lankadó vágyát újra feltüzelje”. Aztán: „Ennél is ocsmányabb, gyalázatosabb hírek keringtek róla, az ember szinte elmondani vagy meghallgatni is restelli, nemhogy elhinni: állítólag kisfiúkat tanított be, halacskáinak nevezve őket, hogy úszás közben combja között forgolódjanak, nyelvükkel meg apró harapdálásokkal csiklandozzák, aztán nagyobb, de anyjuk kebeléről még el nem választott csecsemők szájába adta szeméremtestét és mellbimbóit - effajta gyönyörűségek vonzották mind hajlamainál, mind koránál fogva.” Ez hát az a villa, az az üres úszómedence, az az udvar, az a szakadék. A szakadék — minden a szakadék mellett zajlik. Tiberius gyakran sétálgat erre, meg-megáll a szélén. Mindenki által gyűlölten él itt, s ... most már csak vért akar inni: Ezt habzsolja, mohón, mint ahogy a bort azelőtt” - írja Suetonius. Mindez tizenegy évig tart. Itt, ugyanannak a szakadéknak a szélén állva, nem tudok szabadulni a kérdéstől: hogyan? Hát nem akadt senki sem? Elég lett volna egy könnyed taszítás. Tulajdonképpen elég lett volna megérinteni. De föl lehet-e tenni ilyen kérdést? Szabad-e? És mi van az erőszak láttán jelentkező megfejthetetlen általános dermedtséggel? Azzal a bénultsággal, amelyet a terror idéz elő, a terror, amely erőtlenné teszi áldozatát, ahogy a kobra is 30
