Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?

Midőn tehát a Balkánon a nyelvrokon népek államai megalakultak, teljes erővel ezek felé kezdtek gravitálni. A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a demokratikus szabadság egyben a nemzeti egységet is létre fogja hozni a történeti Magyarország keretén belül. Ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1948-ban, midőn a magyar nemzet nagy lendülettel nekivágott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szemben találta magát országának más nyelvű nemzetiségeivel, mindeneklőtt a horvátokkal, szerbekkel és románokkal, melyeknek elszakadási törekvéseit nem volt hajlandó elismerni. így a szabadságáért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szemben az európai reakció hatalmaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt.”

Bibó Istvánt klasszikus elemzésében ennek a katasztrófának a magyar nemzet politikai tudatában rögződött végzetes tanulságai érdekelték: „az egyik az volt, hogy Európa Magyarországot függetlenségi harcában cserbenhagyta, a másik tanulság az volt, hogy az idegen nyelvű nemzetiségek a demokratikus szabadságot az elszakadásra fogják felhasználni." Az első tanulságból született meg a hatvanhetes kiegyezés, a másodikból pedig kiindult az a folyamat, „mely Magyarországot eltávolította a demokratikus ideáloktól, mert az 1848-49. évi katasztrófa nyomában az a félelem rögződött meg a magyarokban, hogy a demokrácia összes következményeinek a vállalása területek elszakadására fog vezetni.” Következésképpen nem vállalják nemhogy a demokrácia, de még a liberalizmus közjogi és kulturális-nyelvi követelményeit sem, és még csak észre sem vették a történelem feladta leckét, „hogy észak felé próbálják megtartani a történeti országot, dél felé pedig vegyék tudomásul, hogy tőlük régtől fogva elidegenedett népekkel állanak szemben.”

Meglehet, hogy még maga Bibó István is illúzióval tekintett a múltba „észak felé”, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a demokrácia alapkövetkezményeihez tartozókként emeli ki a népközösségeket megillető kollektív jogokat és szabadságokat, el egészen az önállóságig és az elszakadásig. Csak ezeknek a legszélesebb értelemben vett demokratikus következményeknek a jogszerű garantálásával teremthető tartósan nyugalom államon belül és nemzetek között. Úgy is mondható tán, hogy Bibó István a Francia Forradalom nagy eszméit kiterjeszteni kívánta az egyénekről a nemzetekre. Ezzel azonban messzi megelőzte napjai, és napjaink politikai érettségét, ha tán a náci Német Birodalom felett annyi sok áldozat árán kivívott győzelem után egy pillanatig nem is tűnhetett egészen illúziónak egy efféle kiterjeszthetőség reménye. Ám 1848 magyar (és mutatis mutandis, horvát, szerb, román, szlovák) politikusaitól és értelmiségeitől egy efféle kiterjeszthetőség lehetőségének még az ötletét is merő anakronizmus lenne elvárni. Ókét az foglalkoztatta, hogy mennyit kell a Francia Forradalom nagy eszméiből, elsősorban az egyáltalában nem egyenlően elosztott egyéni szabadságból feltétlenül jogilag garantálni ahhoz, hogy a gyors polgári fejlődés zavartalanul megindulhasson, mert annyit azért még a legmaradibb konzervatívok is beláttak, hogy a kor Európájában nemzeti függetlenség csak ezen az alapon képzelhető el. Ez volt '48 nagy problémája, nem a „nemzetiségi kérdés”. És e tekintetben nemigen volt különbség magyarok, horvátok, szerbek, románok, szlovákok között. Az pedig, hogy eme törekvéseikben mennyiben kívántak az Udvarra támaszkodni illetve milyen mértékben kényszerültek szembeszállani vele, az inkább tán csak a múlt hagyományaitól és főleg a jelen történelmi fordulataitól függő sorsdöntő esetlegesség vagy mondjuk inkább, kontingencia volt. '48 nagy tragédiája pedig a lehetőség (meglehet az utolsó lehetőség) elmulasztása, hogy a térség bonyolult nyelvi-etnikai gondjait a modern nemzeti eszme alapján többé93