Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?
tunkat, és még temetkeznünk sem lehet oda, ahova akarunk, mert a demográfiai átrendezést temetőinkre is kiterjesztették. Tehát nem érezhetem magam itthon a szüló'foldemen”. Megsérült az otthon-szüló'föld-haza harmóniája. „Mintegy harminc évvel ezeló'tt még hazának érezhettem ezt a földet, ma a minimális ön- rendelkezés, és egyáltalán a kulturális önállítás jogának teljes hiánya miatt valóban hontalan vagyok. És bár megértem, osztom sorsukat, fájdalmamat nem enyhíti, hogy ebben az országban - főleg a kultúraellenes intézkedések miatt - nagyon sok román értelmiségi is hontalannak érzi magát, és néha bevallottan irigyel engem azért, hogy számomra adott egy szellemi-erkölcsi menedék távlata is: Magyarország. Ez azonban nem haza, legfeljebb szellemi otthon”, és azt is számos akadály zárja el az elvitatott szüló'földtól. Birtokba vehető' és azonosulásra alkalmas haza híján spiritualizálódik a viszony: „számomra a haza: állandó honvágyam eszményített tárgya. Ideális érték, absztrakt fogalom.” De mi más volt Ottlik „Másik Magyarország”-a? És nem volt ilyen „ideális érték”, ha nem is „absztrakt fogalom” egy kicsit „az az Alföld, melyet Petó'fi adott”? Mert bár a puszta, úgy, ahogyan Petó'fi elibénk állítja vaskos realitás, de ugyanakkor elvont idea is, vagy inkább „ideális betetó'zése a valóságnak”. „A táj itt nem ízeivel és hangulataival jelentkezik, tereppé vált, melynek jellemzője: a méretei. E vidékről lovak patáinak dobszava hallik, csikóskurjongatással és karikás pattogásával vegyest. S mivel a betyárnak nincs otthona, e lovasok a csárdába térnek »haza«. A tág pusztaságnak e többnyire düledező csárdák éppúgy középpontjai, ahogy a szülőföld-alföldnek középpontja a »város«, illetve a szülői ház... S ha a szülői ház fölött a szeretet és a gyermekkori emlékek fényei vibrálnak, e csárdák fölött a szabadság csillaga ég. A csárda romjainál párosítja össze a szabadságot és a ró- naságot a költő, a frigy máig fölbonthatatlan. Mindenki, aki magyarul beszél, úgy tudja, hogy a szabadság az Alföld fölött érzi jól magát, s hogy a puszta a szabadság földrajzi vetülete. Petőfitől tudja: »Puszta, puszta te vagy a szabadság képe / És, szabadság, te vagy lelkem istensége!«,, Petó'fi Alföldje készen várta a francia forradalom nagy eszméit. „A földet, és aki rajta él, egyszerre akarja a nemzet színe elé állítani s egyszerre akarja felhozni a nemzetbe.” Szabó Zoltán Petőfi-értelmezésére persze hathatott saját illetve a népi írók álláspontja és szemlélete, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy Petó'fi géniusza alkalmas időben ragyogott fel a megfelelő helyen. „Ha ihlető élményeinek szülője a »népi« környezet, természetes és magától értetődő bátorságának szülője a jó öreg kocsmáros jómódja, melynek konjunkturális jellege éppen a vidék élénkülő gazdasági életére utal, valami itt induló, azóta hamvába halt parasztpolgárosodásra.” Ez avatja Petó'fi pusztáját a francia forradalom eszméinek befogadására alkalmas tereppé. Mintha csak olvasta volna Petó'fi Bibó Istvánt: „A francia forradalomban az értelmiségi és a polgári osztálynak, a harmadik rendnek a nemzeti keretbe való behatolása, mely a középkor végétől kezdve szüntelenül tart, az egyik napról a másikra való diadalmas birtokbavétel formáját vette fel, s ebből az élményből születik meg a modern nemzeti érzés. A forradalmi demokrácia és egyáltalán minden demokrácia, bármennyire is az ember szabadságát hirdeti is meg, ezt a szabadságot mindig egy adott közösségben valósítja meg.” Ez az adott közösség Petó'fi korában már mifelénk is egyre inkább magától értetődően az azonos nyelvet beszélők közösségeként definiálódó nemzet volt. De se az nem volt magától értetődő, hogy ki tartozzék ebbe a nemzetbe, se az, hogy ahol egy állam határain belül több nyelvi közösség kívánta önmagát nemzetként meghatározni, mi legyen ott a modern nemzetként definiálódó közösségek viszonya az államhoz és egymáshoz. Ezzel a kérdéssel nem nézett szembe a Batthyány-kormány, se Kossuth, se a forradalom liberális vezetői, se a radikálisok, se a márciusi ifjak, 91
