Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?
a budai honvéd levéltárban rejtó'zködő összeírásokat, névsorokat, zsoldlistákat. Szívesen segítenének, mondták a levéltárosok. De Bem hadi levéltára még mindig Moszkvában rejtekezik, nem tudták visszaszerezni. Még akkor se hinnék én a barguzini Petőfiben - azt hiszem, ön még kevésbé —, ha egyszer mégis kinyitnák az orosz katonai levéltárakat és a foglyok névsorában ott találnék a Petőfi nevet. Akár Petrovics alakjában, amit szintén nem hiszek. Petőfiről sok mindent elképzelhetünk, de hogy ép elmével „renegáljon”, ez egyszerűen képtelenség. Megtagadni múltját, verseit, családját, eszményeit? Ön nem árulta el a hazáját azzal, hogy a bulgáriai táborban felvette a Murad Tevfik pasa nevet. Számíthatott arra, hogy előbb-utóbb háború tör ki a török és az orosz birodalom között, és ebben a háborúban végre elégtételt vehet a cáriakon, leigázott, szétdarabolt lengyel hazájáért. A háború 1853-ban ki is tört, nyugati hatalmak is beleavatkoztak - krími háborúnak nevezi a történetírás —, de Ön ezt nem érte meg: 1850-ben Aleppoban meghalt. Szíria katonai kormányzója volt, ennyire megbecsülték önt a török hatóságok. Rejtekezése török viseletben nem tartott ki a lengyel feltámadás újabb reménységéig. Betegsége nem volt annyira súlyos, hogy ne lehetett volna megmenteni az életét. Csakhogy nem fogadott el semmilyen orvosságot. Azzal indokolta tartózkodását, hogy soha nem szedett gyógyszereket; a szervezetnek magának kell legyőznie a betegségeket. Lehetett ez az öngyilkosság keresztény formája is. Petőfi — ha csakugyan ő volt a barguzini postamesternő férje - csak megölt, kihűlt lélekkel lehetett az. Csakhogy akkor már nem volt többé Petőfi Sándor! 5. - „Konstantinápolyból tudósítanak... Legmegdöbbentőbb a Bem halálának híre.” Veress Sándor hadnagy, az erdélyi sereg egykori katonája jegyezte fel ezt Várnában, 1851 legelején. Bem tábornokkal együtt hagyja el hazáját, száműzött most ő is. A száműzetés minden színhelyén, Törökországban, Nyugaton vagy Amerikában gyász költözik a lelkekbe. Az ön sorsát, tábornok úr, a fegyvertörés után is nyomon követette a hajdani magyar sereg. Kevés hadvezérhez ragaszkodtak ennyire a katonái. „Mi mindnyájan az erdélyi hadjáratban szolgáltunk! - folytatja Veress Sándor. - Ott voltunk Katona Miklós szerencsétlen dési szétveretésében, ott Kolozsvárott Baldacci hadában, melyet szétvertek roham nélkül, s mely ágyúit Kolozsvár piacán felejtve, Királyhágóig futott, azt sem tudva, miért, s szétbomladozva anélkül, hogy üldözték volna. Pedig minő délceg, daliás kinézésű vezéreink voltak: Katona, Baldacci és később Riczkó! Ekkor megérkezett az öreg, igénytelen kinézésű Bem, ki velünk beszélni sem tudott, s ki csak utolsó szükségből ült lóra, akkor se kötött kardot, és csak lépést lovagolt! Kinézése és bánásmódja bizony nem költhették fel e szétmállás- nak indult sereg csüggeteg szellemét és harckedvét; hanem az rögtön feltűnt, hogy az eddigi koplalás helyett azonnal fehér cipókkal, hússal és borral láttatánk el, napidíjunk pontosan kiszolgáltatott, egy csomó új fegyver, néhány szép ágyú, s új ruhák érkeztek hozzánk. Három nap alatt nem lehetett ráismerni a szétfutott, s anélkül, hogy ütközetünk lett volna, megvert seregre. Mint valami meleg szellő, önbizalom áramlott a megfélemlett sorok közt; érzettük, hogy katonák lettünk. Érzettük, hogy vezérünk akadt, öntudatára jöttünk erőnknek. Ekkor megjelent híres parancsa: »eddig futottatok, most már győzni fogunk! Karácsonyra Kolozsvárott leszünk”« S midőn e parancs tetté lett, akkor az öreg apó iránti bizalom határtalanná lön. 84
