Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Óhajtásaim (Kecskemét és népe 1848 tavaszán)
Bár az országban tucatnyi település annak ellenére, hogy csak 1500-2000 lakosa volt, szabad királyi városi címet szerzett, Kecskemét közel száz esztendős küzdelme után is mezőváros maradt. Hatalmas áldozatvállalással, igen nagy költségek árán sorra megváltotta szabadságát főuraitól, 1834-ben a Koháry-utód Koburg családtól is, de részben a nemesi vármegye, részben pedig az országgyűlések rendjei konokul elzárkóztak kérésének teljesítésétől. így a távol lakó és olykor nagyvonalú főurai helyett a mindenütt jelen lévő vármegye kicsinyes és úrhatnám köznemeseinek gyámkodását volt kénytelen nyakába venni. 1848 kora tavaszán már karnyújtásnyira volt az áhított cím, amikor mindenki számára felvirradni látszott a jókora illúzióval is feldíszített polgári szabadság. Kecskemét közjogi állapota a hódoltság alatt és után is több tekintetben eltért a mezővárosok és még inkább a jobbágyfalvak viszonyaitól. Bíráit, tanácsnokait maga választotta, az önkormányzat tevékenységébe lényegében fóldesurai nem szóltak bele. Az utóbbi évtizedekben azonban a nemesi vármegye erőteljesen kibővítette ellenőrzését a város felett. Évtizedek óta a Választott Közönség mint önálló testület védte a lakosság érdekeit. Az itt élő gazda gyakorlatilag szabad parasztnak minősült, amennyiben ingatlanjait is szabadon adhatta, vehette a magisztrátus jóváhagyása mellett. Robotszolgáltatásra nem volt kötelezve. A több évszázad során kivívott jogok ellenére igen sok és mélyülő gazdasági és társadalmi ellentét tette feszültté az ittlakók kapcsolatait. Sok évtized óta szemben álltak egymással a nagyállattartásban érdekeltek és az olykor több ezer juhot tartó gazdák a mindinkább szűkülő legelők miatt. A város óriási határai ellenére fokozódott az „élőföld”, a szántók iránt igény. A földnélküli gazdák százai vártak arra, hogy egy-egy megvásárolt pusztát a tanács felparcellázzon közöttük, miként tette ezt az előző fél évszázad során Ballószög, Agasegyháza, Monostor, Szentkirály, Szentlőrinc stb. esetében. Akik bérletekhez jutottak jelentős számban fokozatosan eladósodtak, és mind nagyobb összegeket követelt tőlük a tanács, hogy a város felvett kölcsöneinek legalább kamatait fizetni tudja. Még ezeknél is irritálóbb volt a helyi nemesség egy részének megnyilvánulása, amely ugyancsak évtizedekre megrontotta a város társadalmi egyensúlyát sőt közbiztonságát is. Száz évvel korábban itt csak tucatnyi nemes család élt. Ezek többsége is régi kecskeméti jobbágy volt, akik megvásárolták nemesi oklevelüket, az armalist az uralkodótól. Számuk azóta tízszeresére nőtt, de 48 táján is még csak az összlakosság nem egészen 3 %-át alkották. Nem voltak nemesi birtokaik, ezért számukra és minden később letelepedést kérő nemes számára kötelező volt a közterhek, birtokaik utáni adózás vállalása, a helyi jogszolgáltatás és közigazgatás döntéseinek elfogadása. A XVIII. század második felétől viszont országosan felélénkült a rendi kiváltságok jogtalan és bántó érvényesítése, és ezekkel nagyobbrészt a szegényebb nemesek éltek vissza. A város a lakosság adójából fizette azoknak a pusztáknak bérleti díját, amelyeken igen nagy számban a nemesek jószágai is legeltek, de ezek nemesi kiváltságaikra hivatkozva gyakran nem fizettek semmiféle díjat. Tartozásaik sokezer forintra halmozódtak fel. Továbbá: Kecskemét igen nagy árat adott azért, hogy megváltsa a kocsmatartás, a piactartás stb. jogát, amely később az egyik legfontosabb bevételi forrása lett. Mégis se szeri se száma az alábbihoz hasonló esetnek: Szokolai György kurtakocsmát, azaz zug-bormérést tartott, és amikor ezért őt a városházára beidézték azt üzente vissza, „hogy ő néki nem Bírája a Paraszt Tanács és így be nem jő”, és a házában megjelenő városi alkalmazottakra puskát fogott. Deák József még tovább ment és mind a nemesi vármegyét, mind a királyt szidalmazta, mert megengedte, hogy neki, a nemesnek a 46
