Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Romsics Ignác: „Az emberiség érdekében” (Kelet-Közép-Európa forradalmai a XIX. század közepén)
szággyűlés 1849. április 14-én egyhangúlag kimondta Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. Államfővé (kormányzóelnökké) Kossuth Lajost választották. Ezzel párhuzamosan a magyar forradalmárok addigi nemzetiségi politikájukat is újragondolták. Kezdték felismerni, hogy az adott helyzetben a magyar nemzetállam koncepciója revízióra szorul. Ez vezetett oda, hogy a nyár folyamán végre megbékélési tárgyalások kezdődtek a szerb vezetőkéi, a románok képviselője, Nicolae Balcescu és Kossuth pedig július 14-én már egy megbékélési tervet (Project de pacification) is aláírt. Bár a nemzetiségeknek adandó terület autonómia gondolatát a többség elutasította, július 28-án a képviselőház olyan határozatot fogadott el, amely valamennyi nem magyar közösség számára biztosította a szabad nyelvhasználatot az iskolákban, az egyházakban, a községi életben, valamint a törvényhatósági gyűlésekben. A többi nemzeti mozgaloméhoz hasonlóan alapvetően a magyar sikere is a külső feltételektől függött. Nemzetközi támogatás vagy akárcsak jóindulatú passzivitás esetén is elképzelhető, hogy a független Magyarország konszolidálódott volna. Ez azonban a legkisebb mértékben sem volt adott. Nagy-Britannia, amely a görög szabadságharc sikeréhez oly nagy segítséget nyújtott, a Habsburg Birodalom fenntartását az európai hatalmi egyensúly szempontjából elengedhetetlennek tartotta, s ezért a magyar függetlenség ügyét nem karolta fel. Oroszország pedig, amely a forradalmi szellem továbbterjedésétől félt, a dinasztikus szolidaritás jegyében katonai segítséget nyújtott a Habsburgoknak, s ezzel eldöntötte a birodalom és a magyarok küzdelmének kimenetelét. 1849. augusztus 13-án a magyar fősereg letette a fegyvert, s a szabadságharc politikai vezetői külföldre menekültek. A Habsburg Birodalmon belüli szeparatizmus feléledése számára az Orosz és a Török Birodalom között 1853-ban kirobbant a katonai konfliktus, s az ebből keletkezett krími háború teremtett kedvezőbb feltételeket. Kialakultak az olasz egység létrejöttének nemzetközi feltételei. A Habsburg-monarchia reformja Azzal, hogy csapatokat küldött az oroszok ellen, Franciaország hagyományosnak nevezhető támogatása mellett Piemont megszerezte Nagy-Britannia rokonszenvét. Ausztria viszont elveszítette Oroszországét, s a német egység hogyanjának kérdésében ugyanakkor Poroszországgal is szembekerült. Az 1859- ben kirobbant konfliktusban ezért ugyanúgy egyedül maradt, mint Oroszország 1854-55-ben. A francia-olasz haderőtől elszenvedett 1859-es vereségek után Bécs lemondott Lombardiáról, majd az 1866-os könnigratzi csata után, amelyben a poroszoktól kapott ki, Velencéről. A Habsburg Birodalom izolált külpolitikai helyzetét és katonai vereségeit az 1848-49-es magyar forradalom külföldre menekült vezetői arra próbálták felhasználni, hogy francia, majd porosz támogatással visszatérjenek hazájukba, és életre keltsék a független magyar államot. Törekvéseik azonban, miután úgy a franciák mint a poroszok csak eszközként használták őket, s saját céljaik elérése után megvonták tőlük a támogatást, kudarcba fulladtak. Nem vezettek eredményre azok a tárgyalásaik sem, amelyeket román és szerb politikusokkal folytattak a románok, magyarok, szerbek és horvátok ún. dunai konföderációjának a létrehozásáról. Bár Horvátország függetlenségét a magyarok elismerték, Erdély 7
