Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Romsics Ignác: „Az emberiség érdekében” (Kelet-Közép-Európa forradalmai a XIX. század közepén)
Velence és Dél-Tirol mint olasz egység, (6) Horvátország, Dalmácia és a délmagyarországi Vajdaság mint horvát-szerb nyelvi egység; (7) Magyarország és Erdély magyarok lakta részei; és (8) az erdélyi, bánsági és bukovinai románok által lakott területek. A későbbiekben - és ez tekinthető esetleg harmadik tervének - Palacky ezen már csak annyit változtatott, hogy a két délszláv egységet eggyé vonta össze. Hasonló elképzelésekkel a birodalom szláv nemzeteinek és nemzetiségeinek más képviselői is előálltak. A horvát Ognjeslav Ostrozinski például 1848 októberében ugyanúgy hét nyelvileg többé-kevésbé homogén területi egység kialakítását javasolta, mint később Palacky. A szlovén Kaucic viszont a tartományi és a nyelvi határok kombinálásával csupán a birodalom nem-magyar részét is 14 kisebb-nagyobb körzetre bontotta. Palacky és Ostrozinski tervezeteitől eltérően ebben már a galíciai ukránok (ruszinok) is külön egységet kaptak, míg Bukovinában Sziléziához hasonlóan három egyenrangú nyelvet használhatott volna a tartomány lakossága.3 Mindezekből a tervekből egyetlen egy sem valósult meg. A prágai szláv kongresszus küldöttei 1848 júniusában ugyan javasolták a birodalom föderatív átalakítását, ám az alkotmányozással foglalkozó kremsieri birodalmi gyűlés csak a hagyományos tartományi kereteken belül, ún. körzeti szinten ismerte el a nemzeti-nemzetiségi elv elsőbbségét. A császári udvar számára azonban még ez is sok volt. Az uralkodó ezért 1849. március 7-én egyszerűen feloszlatta a testületet, néhány radikális tagját pedig börtönbe vetette. Szeparatista és/vagy irredenta célokat a Habsburg Birodalom népei közül 1848-49-ben mindössze három fogalmazott meg: a lengyel, az olasz és a magyar. Az emigráns lengyel gróf, Valerian Krasinsky 1848 végén Londonban közzétett terve a birodalom magyar és szláv részeit kívánta egyesíteni Porosz- és Orosz- Lengyelországgal. Ennek vezető erejévé számbeli súlyánál és történelmi múltjánál fogva nyilvánvalóan a lengyelség vált volna. A terv érdekessége, hogy a belső struktúrájában az Egyesült Államokra emlékeztető államszövetség éléről Krasinsky nem kívánta elmozdítani a Habsburgokat, továbbá, hogy az ausztroszláv politikusokhoz hasonlóan a föderáció alapvető kül- és biztonságpolitikai funkcióját az orosz-pánszláv, s emellett a német-pángermán expanzio- nizmus feltartóztatásában és ellensúlyozásában jelölte meg.4 A párizsi lengyel emigráció feje, Czartoryski herceg sokkal kevésbé kímélte a Habsburgokat, és általában a dinasztikus elvet. Fokozatosan radikalizálódva rendezési elképzelésének alapelvévé egyre inkább a nemzeti elv vált. A forradalom előes-téjén például már nemcsak a három nagy történelmi királyság új életre galvanizálásával, hanem Románia, egy nagy délszláv állam, sőt Ukrajna kialakulásával számolt 1843-as tervezetében, amelyet a szerb kormánynak küldött meg, s amely valószínűleg közvetlenül inspirálta Garasanin szerb belügyminiszter ambiciózus expanziós tervét (Nacertanie), Belgrád jogát lényegében minden délszláv területre elismerte.5 Ezek mögött a külföldön született forradalmi tervek mögött azonban csak nagyon kevesen álltak. Az 1831-es és az 1846-os vereségekből okulva néhány radikálistól eltekintve a többség sem Prágában, sem Kremsierben nem ! Az érintett terveket és mások elképzeléseit is ismerteti Rudolf Wierer: Der Föderalismus im Donauraum. Graz, Köln, 1960. 33-40. Vö. Rudolf Schlesinger: Federalism in Central and Eastern Europe. London, 1945. 169-174. 4 Count Valerian Krasinski: Panslavism and Germanism. London, 1848. 309-338. 5 Leiten Stavros Stavrianos: Balkan Federation. A history of the Movement Toward Balkan Unity in Modern Times. New York, London, 1975. 4
