Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Sándor Iván: Papírváros (regényrészlet)

aki a létezésükről sem tudott. Tengerpartokon, erdőkben, háztetők körül, az oltárok mögötti elfalazott üregekben azóta zsongás hallható, de a hang forrására nem talál rá senki. Vannak, akik állítják, hogy hallják a kövekre vésett, a természettel eggyé vált szavak beszédét. A szavak ha élőlényekkel nem képesek párbeszédet folytatni, egymással beszélnek. A hangzás túléli a köveket, amelyekre a hangzó szavakat vésték. Párává, széllé, fénnyé változnak, azokat is éltetve, akik semmit sem tudnak felőlük. Amit a betűk mintáztak, már nem beszéd, olyan, mint a levegő és a víz.

Ruben megakasztotta a könyvtárost, aki mintha a maga álmát most is látná, a távoli templomtetőkre pillantva beszélt, de hiszen a két álom között nincs is különbség, mondta Ruben, miért mondod azt, hogy összecsaptatok apámmal? Makacs volt. Azt hangoztatta, hogy amit én mondok el, az csak egy újabb változat a sok között a szavak üzenetéről. Én meg azt hangoztattam, hogy nem értett meg. A törvények lehetnek jók, lehetnek haszontalanok. Nélkülük vagy éppen ellenükre történik meg, ami megtörténik. Minden más csak álom. Még ha Jehuda Hanaszi álma is. Rubenhez hajolva alig hallhatóan ejtette ki a szavakat. Lemutatott a városra. Én még láttam a fényt. Az, amit elmondtam, nem álom volt. Egyszerűen egy történet. Minden megváltozik. Eltávozott talán a császár? Hát nem ott közeledik?

Repült a diadalív alatt. Négy fekete mén húzta a hintót. Mögötte a dunai légiók tribunusai, utánuk a porfelhőben a centuriók és a századok. A szentélyek lépcsői megteltek. A fehér tógák lobogtak. A sereg menetétől kavart szél a Tiberis fölé emelte Rómát. A szenátus lépcsőjén haladtak. A Császár ugyanott állt meg, szembefordulva a várossal, ahol Ruben utoljára látta. Fejtartása, tekintete nem változott. Julius Philippus, mondta Ruben. Apámról kérdezett. Decius, mondta a könyvtáros, Dácia helytartója. Verona mellett legyőzte és megölte Julius Philippust. O is apádról fog kérdezni. Belépett a villa kertjébe az ősz hajú consul, aki Julius Phihppus távozásakor felszólította Rubent, hogy várakozzon, mert a Császár, ha visszatér, folytatni kívánja a meghallgatását. Eljött az idő, mondta.

Decius is bíbor takaróval borított kereveten ült a csarnokban. O is hátradőlve nézte a várost a felsorakozott parancsnokok fölött. Ruben nem látott különbséget a két császár tekintetében. Aki Rómába érkezésekor fogadta, talán fiatalabb volt. Ennek talán a sisakforgója volt díszesebb. A consul ugyanolyan derékbántalmakról árulkodó lassúsággal hajolt hozzá, ugyanolyan csendesen szólította fel Rubent, hogy számoljon be a Szanhedrin működéséről, amiként napokkal előbb. Ruben, mintha ő is színpadon mozogna, próbálta felidézni korábbi testtartását, mozdulatait, hangjának árnyalatait. Szerette volna, ha folytatás lenne minden szava. Csak azt nem tudta, hogy minek a folytatása. A Császár, a consul, a fehértógás kíséret, a sisakos parancsnokok mintha éppen csak eltávoztak volna, hogy máris elfoglalják korábbi helyüket. A consul kivételével egyik sem volt azonos azzal, akinek a helyén állt. A Szanhedrinnek hetvenegy tagja van, nevezhető a tudósok tanácsának, az öregek tanácsának, mérsékelt életet élő, népszerű férfiúkból áll, akiknek idegen nyelveket is kell ismerniük, törvényt hoz az adókról, a szolgálattételről, az államrendről, a naptárról, az ősi szövegek betartásáról és lemásolásáról, három írnoka van, az egyik a védelmeket, a másik a vádakat, a harmadik mindkettőt lejegyzi.

6