Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról

bam alól a talajt és gyanakszom; beugróm a vízbe és amikor átadom magam a sodrásának, attól félek, hogy belefulladok”-,

vallja meg újonnan felfedezett lelki ingadozásait Riviére távol lévő barátjának.

A kamasz múlhatatlan rögeszméje, hogy a világ a maga zavarbaejtő sokszínűségében és illékonyságában is megismerhető, s minél mélyebben hatol be a „világ szellemébe”, melyben Nerval hősei szerint „minden összefügg mindennel”, annál inkább megérti önnön bonyolultan összetett létét is, ezért mániákusan és valamiféle szent naivitással a mindenséget igyekszik feltárni, s állandóan az egész létezésből akarja levezetni az egyes létformákat. Ám igyekezete közben szomorúan kénytelen tudomásul venni azt, hogy képtelen a létezés egészét leírni és meghatározni, mivel, életéveinek számát figyelembe véve, nem rendelkezhet kellő mértékű tapasztalattal és tudással, emiatt igen gyakran elhamarkodott és felületes ítéletet alkot bizonyos kérdésekben; erre céloz André Gide Pénzhamisítók)ában Oliver is: „A mi korunkban az embernek az a rossz tulajdonsága, hogy szigorúan törvényt ül mindenki felett, és megfellebbezhetetlenül ítélkezik. Kivetnivalónak, sőt ocsmánynak tartunk egy csomó cselekedetet egyszerűen csak azért, mert nem értjük eléggé indokait” Á Emellett a „minden”, a „mindenség” a maga elvonatkoztatottságával és személytelenségével, lett légyen bármennyire is vonzó és korláttalanságával töprengésre indító, mégis túlontúl általános, megközelíthetetlen, bevehetetlen marad a számára, s elfedi előle az egyénit, a pillanatonként változót, ami pedig jobban izgatja az általános létnél, annál az egyszerű oknál fogva is, hogy a saját tapasztalatából és a személyes élményeiből igyekszik „művet” létrehozni; ekként művészi ambíciója és a mindenséget faggató bölcselkedési vágya szüntelenül ellentmondásba kerül egymással.

„A kezdettől fogva, még mielőtt a saját örömömre gondoltam volna, én az eszmét illetve az értelmet kerestem, te csak másodlagosan gondoltál rá, miután a tragikusai és a költőit kerested”-,

írja Riviére egy 1906 márciusában keltezett levelében, érzékeny és pontos különbséget téve a saját és a barátja kiindulási pontja és szemlélődési módja között. De rögeszméje (amelyről Blanchot azt mondja: „nem kiindulási pont s nem is egy álláspont, ahonnan eltávolodhatunk és haladhatunk valamerre, nem kezdet, hanem újrakezdés...”®), nem hagyja nyugodni, újra és újra nekiveselkedik a mindenség és a létezés megfejtésének, részben, mert a kamasz mentalitására a végletekben gondolkodás és az erejét meghaladó kihívásokkal szembefe- szülés, a szertelenség és hetykeség, a szalmalángként fellobbanás és hirtelen közömbössé válás jellemző; részben, mert szeretné önmaga számára átláthatóvá és megfejthetővé tenni a létezést, hiszen sorsfaggatásának a tétje nem kisebb, mint önnön létének igazolása.

„Azt hiszem minden élet érdemes arra, hogy megéljék. Minden életet mérlegre teszünk, az egyiket megvetjük, a másikat magasztaljuk, talán mert önkényesen részeivé tesszük egy egésznek, egy társadalomnak, egy eszményni világnak, melynek nincs több joga létezni a nap alatt, mint bármelyik másiknak” vélekedik Alain-Fournier.

Ez a szüntelenül ismétlődő nekirugaszkodás, a kezdés vagy még inkább újrakezdés, örökös át- és újragondolásra készenlét, a másik véleményétől és ítéle4 Réz Pál fordítása

5 M. Blanchot: Les deux versions de rimaginaiére, In: L'espace littéraire, Ed. Gallimard, Idées, 1978. 352.

28