Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Margittai Gábor: Két sziget kantáta
rekukat csípi, mellükre szitál. Olvadt narancs szaga, narancsfoszlányok a körmön, a bőrön, a szemhéjakon; amíg az algaszedők keservesen összelapátolnak egy kisebb rekesz moszatot, a szüretelők három-négy ládával is végeznek, amíg az algaszedők sóban pácolódva, elmélyülten kapargatják a kékeszöld kavicsokat, a szüretelők, sebes kezüket már-már szétpattanó, ki- feslő, túlérett hasukon nyugtatva, átengedik medrüket a hullámzásnak. * Merinkai a mentőcsónakok árnyékában törökülésben bóbiskol. Szandálban, könnyű nyári ruhában támaszkodik a hajókorláthoz Bacsue Vacocha, bokáját forró levegő horzsolja. Lábszárára sikló tekeredik, száraz bőre kísértén borzongatja Bacsuét. Bonifacio. Nézd, Bacsue, mondja Merinkai a vizet kémlelve, nézd a bazaltmasszát: hogy keményednek-formálódnak a sziklafalak, a sötétszürke folyosók, nyílnak szét az utcák és válnak el egymástól a keskeny mólók, a piacok alattunk. Nézd csak a tornyokat, a tengerbe szakadó mellvédeket — zsoldosok pökhendisége és hajlékonysága gyűrűzik a vízben. Bonifacio: délhez vonzódás. Bonifacio: fegyelmezett ellenállás, a hangsor hullámaiban azonban sza- kadár vágyak bukdácsolnak. Nevében sekély tenger locsogása, hallgasd csak. Bacsue Vacocha és Merinkai a forró, szűk utcákon sántikálnak, omladozó hivatali paloták között, a repkényt bámulva a házfalakon, mely bekúszik az ablakokon, rácsavarodik a függönyökre, a tükrökre, befonódik a kárpit akan- tuszmintáiba, lassan összeroppantva a karosszékeket, behálózza, összeköti a rondellákat, gyanakodva közlekedik a kávéházi fényekben, és mindenhova fojtó port-csöndet hurcol magával. A sötét utcák sikátorokba, a sikátorok alagutakba, az alagutak Korzika testébe csúsznak, vagy a temető szólőve- nyigés utcájába. Ahogy vontatottan lépkednek a sírok között, talán a könnyű szagtól, Merinkai lassan kijózanodik. Bonifaciot a lagúnáiról, a luxusvitorlásairól és erről a sírkertról jegyezzük meg, mondja halkan, és kalandoznak a temetőben, amely egy századeleji város kicsinyített mása: szabályos utcák, friss sugárutak keresztezik egymást, a színes kőházak között terek, tekintélyesebb kripta-operákkal és örökmécses-világítással. Bacsue nyugtalanul forgatja a fejét. Fenyegető, ahogy összeérnek a terek: a résnyire nyitott kamraajtókból, a gyertyafényes arcképekből, a feliratokból áradó édeskés bűz - és a tenger. A márványtáblákon összeolvadó két birodalom: a francia keresztnév és az olasz vezetéknév, a tenger a sírváros alatt, vagy fordítva, és ezt, a föld feletti halottakat meg az ólmos ciprustűket már nehéz elviselni, mégis (bár utálom a szót) ez a mi beavatásunk, okoskodik Merinkai: kapu, a Földközi-világba. Egy épülő kamra előtt torpannak meg, kapu, mondja Bacsue is, csupa új csempe meg valami figura a falon, egy siránkozó, tárt szárnyú kerubot, egy fűzfát, egy szomorú, de békéltető arcú Krisztust, vagy más alakot keresnek, de csak az a figura, közelebb lépnek, egy állatpár lesz, nem galamb, mondja Merinkai, nem is angyal, tűnődik Bacsue, úgy látom, mondja zavartan, ez két egymásbafonódó delfin. Feltámadás-Delfin, Dionüszosz. * 39