Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Tarján Tamás: A megtiport köntös (Tandori szonettkoszorúi)
hosszan elnyúló időszak kontempláló, nosztalgikusan meditáló, diszharmóniái ellenére is megbékült, a jövőt kíváncsian fürkésző versegyüttese, József Attila-i formáltsága mélyén azzal a József Attila-i gondolattal, hogy a kon- szonancia nem egyéb, mint megértett disszonancia. Noha „lombtalan, madártalan fasor”-ról nyomatékkai esik benne szó, ez a mű még a „madaras” Tandori-pályakorszak (vagy korszakok) dokumentuma. A versbeli én filozófiai dilemmái az egón belüli, kavargó, de nem kaotikus problémák. Megéltsé- gük, sorsszerűségük evidensen ered a választott-vállalt szolgálatlétből, a madarak gondozásából: az én-alárendelő, egyben én-kiteljesítő morálból. Talán bővebb magyarázat nélkül is átérthető, miért volt ennek az állapotnak művészileg bizonyára legjelentékenyebb (akár evidenciaszerű) összegzése a Szonettkoszorú, a kötött és a szabad lírai formák közt ingázó (mindkettőben maradandót és újat nyújtó), ám gyakrabban a szabályozott versalakoknál időző költő mesterműve. A Szonettkosz a madarak halála, távozta utáni gyászverssorozat. Kezdése is ez — a rövidítéssel, szövegjátékkal, a foci említésével stb. keservesen ironizálva a szituációt „A bromptoni közp. temetőbe / halottak napján bevetődve / — halottak központozása, / lábunknak botladozása! — // az FC Chelsea pályája felól, / ahol a lőne alatt / lötyög a lakat, / de a kerítés eleve bedől: // ott mentem, evidenciás úr- / nak szólítván magam...” Ez az „emineciás úr” éppenséggel nem evidenciás, mivel létformájának „madár”- evidenciái (mindennapjainak jótét, zárt szabályozottsága) megszűnvén, a létdilemmák együttese a személyen kívülre helyeződött. Míg a „madaras” Tandori írásaiból káprázatos ajándékként és biztonságként sugárzott a Lánchíd utcai otthoniét (nem annyira otthonosság: inkább a célszerű lakás- ban-lét), most a csatangoló eltévedtség, a véletlenszerűség a jellemző: a (fut- ball-műszóként is érthető) bevetődés. A kilencvenes évek elején-közepén Tandori a „naplózó”, a (Farkas Zsolt kifejezése) „minden-leíró” versbeli én számára a külvilág esetlegességeiben keresi, a váratlan szellemi, valamint az alkalmi eseményszerű találkozásoktól várja a tematizálható, végiggondolható intellektuális és morális problémákat, amelyek érdemesek írásművek alkatelemeivé (sőt teljes „alkatává”) lényegülni. Az életforma-váltás - az évtizedes, lemondani kész otthoniét után az utazások, a külföldi tartózkodások - önmagában nem feltétlenül eredményezne otthontalanság-tudatot. De egyre több a jelzés a szövegekben, hogy a fogkrémet szopogató aszkéta, a kiflivéget rágcsáló vándor, a (fordítói) penzumait idegen szállodaszobákban, lehetetlen testhelyzetekben teljesítő lite- rátor (akinek attribútuma az írógép - ezért is lett részben „írógépkötet” a Koppar Köldüs) egyre nehezebben találja a helyét a hirtelen rászakadt- elfogadott-kihívott nagy szabadságban. Több késztetésnek, elsősorban a Wittgenstein-élménynek jönnie kellett ebben a stádiumban. A „lóversenyes” korszak lokális változatossága és nyelvi (lónevek!) tarkasága messze felülmúlja a mindkét vonatkozásban statikusabb „madaras” korszakot. Mégis az előbbi rendelődik hozzá az utóbbihoz (vagyis: időben megfordítva — az előbbi értelmezi a későbbit). A madarak — lélekvándorlás ... -: lovak. Ahogy a négysoros remeklésben (Királynő kószá- sa) áll: „Homlokcsillagod, / Szpéró, lovacskám, / fehéren ragyog. / Néz rám le. Gazdám”. Szpéró, Tandori legnevezetesebb és legszeretettebb (legszakráli13
