Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Fried István: Kalandregény - versben (Faludy György: Vitorlán Kekovába)
Fried István Kalandregény - versben (Faludy György: Vitorlán Kekovába) D alszerzésének kalandjáról adott hírt Paul Verlaine Költészettan című versében, tanácsokat osztogatva költó'nek-költészetnek, amely tanácsok jórészét nem önmagának kínálta. Kalandnak minó'sítette a költó'i lét/magatartás „ alakzat” egy követendó'/követhető' változatát Apollinaire, a rendpárti dalnokokkal szemben kijelölve a maga és társai költészettörténeti helyét. Faludy György legújabb verseskötetében XX. századi kalandozásokat ígér, egy törvényszerűen váratlan fordulókkal teli költó'i lét daltól visszhangzó erdejében. Hiszen egyfelől a verlaine-i chanson örökösének látszik, még akkor is, vagy éppen azért (is), mert képekben gazdag, virtuóz verskezelésű, az asszonáncok különféle fajtáit bátran próbáló szonettekben osztja meg gondolatait „széplelkű” olvasóival, másfelől viszont a fikcionalitásba emelkedett (sűrűsödött? retorizálódott?) önéletrajz útvesztőiben igyekszik eligazodni és eligazítani, mintegy a goethe-i bon mot-t helyeselve minden versek alkalmi- ságáról, másképpen szólva: minden alkalom verssé lehet, valójában minden alkalom vers volt, a művésznek csak a „fölösleget” kell lehántania róla, és máris kész a verses tanúbizonyság. Mert tanúságtétel Faludy György verseskötete, azáltal, hogy énekelhető, elmondható formába önti a XX. századnak Hieronymus Bosch vízióit túlszárnyaló rémségeit. Nem értelmezi, nem kéri kölcsön bölcseleti rendszerek elvontabb fogalomkészletét, hanem át/lefordítja a szinte hétköznapi szókincsre, a szemrevételezhető és rendezettséget igénylő képiségre, nem utolsósorban pedig nem engedi felejte(t)ni azt a dallamot, amely jobb esetben végigkísér(het)i a XX. század emberét, életét, miközben megannyiszor letéved az igaz útról, és ott bolyong a fájdalmak városában. Beszédes cím a Vitorlán Kekovába, olyan kötetjelölő, amely egy versre éppen úgy utal, mint ahogy felidézi az egész kötetből áradó reménytelenséget és reményt. A veszni indult emberiség önpusztító gesztusait leltározza Faludy György, ezért érzi oly reménytelennek a jövőt, de ezt a reménytelenséget olyan magas fokú szervezettségről tanúskodó formában, olyan melodikus előadásban írja körül, hogy az szinte már reménnyel tölthet el: hiszen ha a költő (akár Madách Adámja) megőrzi bízó (ön)tudatát, a kimondás erejébe vetett hitét, akkor még nincsen veszve minden. Részben azért, mert létezhet a világnak oly idilli pontja, amelyben még emberszabású, így élhető' az élet (erről tanúskodik a Kekova című szonett), részben azért, mert oda vitorlával juthat el (innen a köteteim egyik fele) a hajózó. Am ezen a képen, allegórián keresztül a magyar és a világirodalomra nyílik tág kilátás: a hajózás, a vitorlázás az életútnak lehet szinonimája, helyettesítője, Horatiusnak több ízben magyarított carmenjétől Berzsenyi verssoráig: „Partra szállottam. Levonom vitorlám”, onnan Lermontov látomásáig (Beleet parus odinokij...). S hogy nem gőzhajón, nem a technikai civilizáció világcsodáinak egyikén, luxus tengerjárón érkezik a költő a maga, még másoktól föl nem fedezett Kekovájába, hanem vitorlán (legyen e metonimikus eljárás a Faludy-költészet egyik ismertetó'jele), az ősi gesztusok megőrizhetősége mellett szavaz, beszédesen hangzik a vers utolsó szava: élet, kiemelten hangsúlyos helyzetben. Még valamire figyelmeztetnék: Horváth János elemzi Berzsenyi Dániel egy versének „negatív festés”-ét, a csupa tagadásból álló képek hangulat- és helyzetteremtő eljárását emlegetve, például A közelítő télben. Faludy György a pozitív és negatív „festés” váltogatásával biná91
