Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Hász Erzsébet: Terhére vagyunk az Úrnak szavainkkal (A rossz problémája Tolsztoj műveiben)
lésének kérdéseit tartalmazza, az előbbi pedig a mindenható, gondviselő, teremtő Isten jósága és a rossz realitása közti ellentmondást jelenti. Egyfelől nyilvánvaló, hogy a kettő között összefüggés van, másfelől azonban lehetséges, hogy valakinek az egyikről alkotott nézete ne változzék, miközben a másik tekintetében véleménye egy fejlődési vonal mentén haladva változik. Tolsztoj műveinek vizsgálata éppen ezt a helyzetet tárja elénk. Az eddigiekben vázoltak szerint a tolsztoji megoldás a rossz problémájára minden esetben az emberi ész korlátainak fölismerése és a hit kegyelmi mozzanata együttesen, a bűnprobléma pedig fokozatosan nyer teret a művekben. Kizárólag a nagyregényeket vizsgálva is vázolható a bűnprobléma kifejlése az életműben: a Háború és békében még az andreji arisztokratizmus dominál, ennek megfelelően a cselekedetek megítélése bűn és erény tekintetében nem válik problematikussá, minden lelkiismereti kérdés egyértelmű megoldást nyer az andreji erkölcs középponti fogalma, a becsület révén, bár a karatajevi közös bűnösség elve, szeretet és áldozatvállalás eszmeköre fölmutatódik az erkölcsi öntökéletesedés végcéljaként Pierre figurájában; az Anna Karenina levini arisztokratizmusa már sokkal kritikusabb, a helyes cselekvés megítélése széthasad a társadalmi illem, szokások és egy magasabb értékrend szerint, amelyben a személyes boldogság és a közjó eszméje Levin megtérésében nyer egységes értelmet; s végül a Feltámadásban az arisztokrata hős megpróbálkozik a karatajevi úttal, ami szükségképpen a társadalmi bűnmegítélés éles kritikájával és az egyéni lelkiismeretvizsgálat során a belső erkölcsi bűnmegítélés átalakulásával jár. Mivel a bűnmegítélés problémamentes mindaddig, amíg a társadalom rendjének mint hierarchiának isteni legitimációja érvényes a mindenkori adott államalakulatban, s Tolsztoj már a Háború és békében tagadja a hatalom isteni legitimációját, ezért a bűnprobléma fölvetődhet, s Platon Karatajev szerepeltetésével kezdettől fogva jelen is van az életműben. Karatajev népi hős, az általa képviselt erkölcsi eszmény nem érintkezik az andrejivel, ezért ellentmondásuk rejtve marad a műben, ezzel szemben a lelki fejlődés mozgatórugójává, a cselekvések megítélésének mércéjévé válik a karatajevi élmény Pierre Bezuhov tudatában, aki nem képviseli olyan egyértelműséggel az arisztokráciát, mint Andrej herceg. A bűnprobléma nem Annak Karenina alakjában tűnik föl, hiszen az ő bűnössége sosem jelenik meg a regényben kérdésként. A szenvedélyből fakadó bűnt Tolsztoj elválasztja mind a társadalmi erkölcsi megítéléstől, mind pedig a vágy természetességéből következő fölmentés lehetőségétől: a bűn lényege az önzés. A bűnproblémával a regény férfihőse, Levin küzd meg: először az egyéni boldogságvágy és a felvilágosodás közjó-fogalmának ütköztetésében, majd a személyes boldogság tapasztalatának elégtelenségétől a metafizikai közös jó fogalmáig haladva, bár az érzékeny egyéni lelkiismeretvizsgálat terén is fölmutat valamit abból a nagy témából, amit a Feltámadásban a bűnprobléma megoldásáig vezet. Nyehljudov herceg, a Feltámadás főhőse jut a legmesszebbre mind az egyén személyes bűnének, mind a társadalom hamis bűnmegítélésének és az intézményes bűnösségnek24 a felismerésében. Az egyenlőség eszméje a tolsztoji nézetrendszer szerint a bűnösség közösségében van: a rabok nem bűnösebbek, csak kevésbé ravaszak, mint a többi ember. A bűn és a bűnösségben való közösség meglátásához evangéliumi gyermeki tisztánlátás szükséges: ahogyan Anna Karenina fiának pillantása „az iránytű, amely mutatja az elhajlást”25, o Feltá- * 26 24 Török 1987. 151. o. 26 Anna Karenina 1. köt. 208. o. 78
