Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső
magyar betyár alakjának kései utóda lenne, magányos farkasként is némileg Rózsa Sándor rokona, nem feltétlenül a népi képzelet által legendásítotté, még kevésbé annak a Móricz Zsigmond által megdicsóitett változatáé. Hanem kissé a legendakéreg alatt rejtó'zó'é, mivel nem csupán a regény elején szorult helyzetbe került szerbekkel szemben viselkedik „háborús hiéna” módjára, hanem ugyanerre készül a „magyar ügy” bealkonyultakor is, mondván, hogy „Valamiképpen használjuk ki ezt is”, más kérdés, hogy erre már nem lesz alkalma. Miközben, ha morogva is, de tanyáján béresnek álcázva mégiscsak menedéket nyújt a Rojtos Gallai által „nyakára hozott” zsidó ékszerész Lusztig Marcinak, akinek önszántából való megjelenése a szálláson kutató csendőrök eló'tt, végül is nem rajta, Török Adámon múlik. Ámde Lusztig váratlan önfeladása mindenképpen külön figyelmet is érdemel, éppen amiért, környezete elképedésére, ünneplőbe öltözötten, lakkeipősen bukkan föl, e gesztusával voltaképpen Rojtos Gallai és Török Ádám későbbi hasonló fellépését előlegezve — méltóságot kölcsönözve a halál vállalásának. Annak a végnek, ami az adott körülmények közt a valóságban végsőkig megalázó, „nyomorult” lehetett csupán. így viszont ez a felemelővé szépített mozzanat akár még olyan felmagasztosító szintre emelt történelmi kivégzések romantikus képeit is felidézheti bennünk, amilyen Stuart Máriáé volt, vagy I. Károly angol királyé, akik tudvalevőleg fejedelmi díszben jelentek meg a bakó előtt. Ám amint azt a családjával együtt egy jekaterinburgi pince mélyén pisztollyal ledurrantott II. Miklós cár sorsa is példázhatja, azóta a történelem jóízlése is odalett, hála a „tömegek lázadásának”, elveszítette stílusérzékét. És hát csakugyan, amennyiben a halál méltóságának elégtételét százezrek-milhók haláláért vétkes uralkodóktól megtagadja, ugyan miért adná meg ugyanezt névtelen kisembernek, ártatlan áldozatoknak? Úgyhogy Gion a halálra készen felöl- tött ünneplő ruháknak ezzel a szerepeltetésével, voltaképpen mintha az utólagos igazságtétel egy halvány virágszálát hullatná a máig is feltáratlan tömegsírokra. Végső fokon egészében is igazolva világának stihzáltságát. Annak ehenére, hogy regényének éppen ez a részlete kerül a legtávolabb attól, ami azokban az időkben cellákban, vallatószobákban, pincék mélyén lejátszódhatott, hiszen a regényben olvasottakhoz hasonló párbeszédekről elképzelhetetlen, hogy valóban el is hangzottak. Am azért mégis jó, amiért Gion az „elképzelhetetlent” nem is igyekszik elképzelni és elképzeltetni, amiért elkerül minden naturalizmust, mivel az itt történtek élethű vagy inkább „halálhű” megjelenítése mégis inkább egy valóságos túlélő privilégiuma lehetne csupán, s nem olyan fiktív elbeszélőé, amilyenné Gion formálja meg Rojtos Gallai Istvánt a maga képzeletében. Tagadhatatlanul egyfajta absztrakcióként. Ám egyúttal egy bizonyos magatartásforma képleteként is, nemcsak a porba ragadtan csupán különcként létezni tudó „parlagi művésziélek” megtestesüléseként, hanem a túlélő egy változataként is. Amiért különc mivoltának felszíne alatt (mégha fentebb bizonyos vonatkozásban Don Quijotét, emlegettük is) voltaképpen a kisember túlélési mechanizmusa működik, ha ugyan ez a kvázi-művészi peremiét is nem ennek áll szolgálatában. Nem vegytisztán lapulásra késztetően ugyan, sőt, vakondtúrásnyi hatalmát némiképp élvezni is képesen, ám azzal körültekintően élve, s módjával visszaélve is, de egyúttal, ám nem csupán saját érdekében, bizonyos kockázatot is vállalva. Sok mindenről véleményt formálva, de annak csupán megfelelő körülmények közt adva hangot, kerülve a bármelyik oldalon való kiállást, netán a fejjel való falnak rohanást. Nem annyira a „dulakodás fölött” állva, hanem inkább „alatta”, de elég okosként ahhoz, hogy tudja, egyik félnek sem lehet igaza minden vonatkozásban. Általános jellemzői mellett, úgy tűnik, egy tájunkra külön is jellemző „jugo-magyar” alapállást is megtestesítve. Valahol az ösztönösig
